Az űrhajózásnak csak hősei vannak. Csodás férfiak és csodás nők, akik tudják, milyen a súlytalanság, és láthatták a Földet a maga teljességében. A tragikus hősök sorába tartozik a Challenger űrsikló hétfős legénysége. Halálukat nem csupán műszaki hiba okozta.
Nem akarom, hogy az űrbe repüljön. Maradjon itthon…! – dünnyögte plüssmackója mögül a hatéves Caroline McAuliffe, amikor újságírók faggatták, örül-e anyukája űrutazásának. Caroline láthatóan nem örült. Rajta és öccsén, Scotton kívül a NASA is jó darabig ellenezte, hogy civil csatlakozzon a Challenger legénységéhez. Nem olyan biztonságos ez, mint mondják – aggodalmaskodtak, szigorúan csak belső körben.
Csakhogy a nyolcvanas évek második felére az amerikai űrprogramnak egyszerűen szüksége volt valamire, ami megint rájuk irányítja a figyelmet. A holdraszállás jó darabig mindent vitt, majd kifejlesztették a rakéta, műhold és repülőgép tulajdonságait egyesítő űrsiklókat. Olyan járműveket, amelyek épségben visszaérkeznek, vagyis többször lehet használni őket. Akkor használják is minél gyakrabban, ez volt az elvárás. Ennek nyomása nehezedett az űrprogram vezetőire, emiatt söpörték szőnyeg alá a gyorsítórakétáknál újra és újra felmerülő szigetelési problémát. Márpedig a Challenger hétfős legénysége emiatt halt meg. Harmincöt évvel ezelőtt.
