Gépiesen dolgozott. Az alig használt gyerekholmikat nagy papírdobozba gyűjtötte, a hordhatatlanná fakult kiskamaszpólókat, farmerokat és a szétfocizott cipőket a szemetesbe dobta, a kinőtt, de jó állapotú dzsekik, sapkák egy zöld zsákba kerültek, hogy majd elvigye a családsegítőbe, és amikor úgy érezte, már holtfáradt a helyiség kiürítésétől, a legfelső polcról elnyűtt mappa pottyant a lába elé.
– Már megint én vagyok a kiscseléd – gondolta dühösen. – Urasága kicipelte a gyerekkel a nagyszekrényt meg az ezeréves komódot, és nekem itt hagyta a kuplerájt, hogy rendet csináljak. Persze megéri a fáradságot, mert a fiunk kérte karácsonyra, hadd kapja meg 2021-re ezt a tágas, ablakos, alagsori helyiséget, hogy ide vonulhasson el, ha online oktatják, vagy gitározni akar, mert innen kevésbé hallatszik ki a zenélése. Jellemző a férjemre, hogy január végére volt képes eltüntetni a nagyikámtól örökölt ősöreg bútorokat. Mert a lustaság fél egészség. Igaz, együtt főztünk az ünnepekre, de én pakoltam, mosogattam folyamatosan. Azért tanultam tizenhét évig, hogy a munkahelyemen az okos nőt alakítsam, itthon pedig takarítónő és kézilány legyek? Közben ő nézte a CNN-t, és tanácsokkal látott el – szomorkodott magában, majd a tekintete ismét a vaskos dossziéra tévedt.