Adrienn egy vörös, szilveszteri parókát próbálgat. Kötött sapkát húz rá, aztán feltesz egy napszemüveget is. Elég idétlenül néz ki. Mint egy rejtőzködő bohóc. Leveszi a sapkát, feltesz helyette egy kendőt. Göndör, vörös hajú anyókává változik. Biztos, hogy így felfigyelnek rá, elég szokatlan az ilyen haj. Az igazi haja sűrű, barna. Amikor nem festi be időben, a halántékán már kiütközik két fehér folt.
Ahogyan ott kísérletezik az álöltözetekkel az előszobai tükör előtt, hirtelen elszégyelli magát. Mégis, mi a fenét művel? Van saját élete, van munkája. Hogy jutott idáig? Hogy jutott oda, hogy el akar menni egy temetésre, méghozzá ilyen gyerekes álruhában, hogy oda akar lopódzni valahová, ahol neki semmi keresnivalója nincsen?
Tizenöt éve a szeretője annak a férfinak, akinek meghalt az apja. A férfi az ő vállán zokogott, ő vigasztalta egész éjszaka, ő segített kiválasztani neki a ruhát, amiben az apját eltemetik. Most mégis a feleség fog ott állni mellette, a feleséggel lépegetnek a gyászmenetben a sírhoz. Azzal a nővel, akit ő tizenkét éve látott utoljára, az óvodai ballagáson. Csak annyit tudott róla, hogy szőke, elég testes és cukorbeteg. Egy szerencsétlen, mára már hervadó asszony. Felnevelt három gyereket, és a férje ez alatt az idő alatt végig boldogtalan volt mellette.