Fotótól fotóig lépek, állok sokáig, és bámulom a mozgásban lévő világot, az elmúlt időszak képeken megidézett rengeteg rettenetét. Látok természeti katasztrófát, háborút, roncsokat, veszteséget, búcsút, találkozást, fájdalmat, betegséget, állatot, embert, holtat, élőt, gyereket, asszonyt, apát. Tekintetek, árnyékok, testek, formák, mozdulatok, színek jönnek velem, ahogy a Néprajzi Múzeum elegáns aulájában sétálok a World Press Photo kiállítás paravánjai között.

A sajtófotóknak súlya van. Az ember ezen a helyen nem a szokásos szépet keresi. A fotók dokumentálnak, megmutatnak. A szervezők a kiválasztott és díjazott vizuális történetekkel korunkat kívánják hitelesen megjeleníteni. Ahogy a honlapjukon írják, céljuk inspirálni, megérinteni, bevonni, tanítani. A fotósokat és a nézőket egyaránt.

A kiállítás története 1955-re nyúlik vissza. Ebben az évben szervezte meg először egy csapat holland fotós, akik külföldi kollégáiknak mutatták be képeiket. Azóta az évi rendszerességgel megrendezett kiállítás a dokumentarista fényképészet egyik legnívósabb eseményévé nőtte ki magát. A következő pályázat részleteit és a zsűritagok személyét rendszerint október-novemberben hozzák nyilvánosságra. Decembertől januárig lehet pályázni. A nyerteseket februárban hirdetik ki, és áprilisban tartják a díjátadót Amszterdamban. Ezután pedig, a kiállítás útra kel, negyvenöt országba jut el, és évente több mint 3.5 millió ember tekinti meg. Idén 128 ország 5.775 fotográfusa pályázott 82.951 fotóval, közülük 21 ország 42 fotográfusát díjazták nyolc kategóriában.

Fókuszban az ismert, nagy nyilvánosságot kapott és a felszín alatt lappangó problémák. Megjelennek a képeken a bevándorlók, a szír háború, a párizsi merényletek, a nepáli földrengés. És megrendítő személyes drámák, mint a rákbeteg pár története vagy a csernobili katasztrófa után született lány életmeséje érdekes technikával készített, misztikus hangulatú képeken. Veszélyeztetett állatok, eltűnő kultúrák, hagyományok lenyomatai.

Nem sorolom tovább, mert a szavaknál beszédesebbek a képek, és a szöveg egyébként is csak a látvánnyal együtt működik. A kiállítás utolsó hétvégéje lesz a mostani, október 23-ig látható, de a honlapon utána is fennmaradnak a kiválasztott fotók. Meg lehet nézni őket. Akkor is, ha olykor túl erősek, nyersek, direktek, és ezeken a hűvösödő, lassan télbe hajló napokon nem kínálnak könnyed élményt. Ahogy most a fotókról írok, magam is didergek kicsit, de vigaszként, útravalóul, reménykedve Ady Endre sorai jutnak eszembe. Intés az őrzőkhöz című versével nekem azt üzeni, hogy értékeljük, hogy vagyunk, hogy egyáltalán lehetünk:

„Oly szomorú embernek lenni

S szörnyűek az állat-hős igék

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét

S akik még vagytok, őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Gősi Lilla