A közismert író, egykori televíziós műsorvezető gyakran beszélt családjáról adásaiban, a dél-amerikai évekről, arról, amikor édesapja ott dolgozott. Kapcsolatukat az egyik regényébe rejtve megírta. Ezúttal kollégánknak mesél apjához, Kepes Imréhez fűződő viszonyáról, emlékeiről.
– Gondoltál már arra, hogy könyvet írj apádról?
– Nekem nem jutott eszembe, úgy éreztem, nincs meg a tárgyilagossághoz szükséges távolság. Jancsó Miklós próbált egyszer rábeszélni, hogy szívesen rendezne egy filmet, ahol én apámmal és a bátyjával, Kepes Györggyel beszélgetek. Nagybátyám képzőművész és a vizuális tudományok professzora volt, kölcsönösen tisztelték egymást Jancsóval, aki apámat is ismerte, és azt hiszem, engem is kedvelt. A mestert az érdekelte, hogy két, egymást rajongásig szerető testvér milyen eltérő utat választott a világ megváltására. Nagybátyám a művészetet és az elméletet, apám a gyakorlatot, a politikai aktivitást. Izgalmasnak találtam „Miki bácsi” ötletét, de úgy éreztem, apám és nagybátyám olyan közel állnak hozzám, hogy a beszélgetés vagy túlságosan belterjes, vagy megjátszott lenne. Apám figuráját és a kettőnk viszonyát – szemérmesebb módon – inkább elrejtettem az egyik regényemben, a Tövispusztában. Olyan áttételes módon, hogy idegen számára nem is felismerhető.
– Apádnak tényleg fantasztikus élete volt. A természetéből fakadhatott, vagy a körülményekből?
