Akár virtuális kerítőként, akár társként, a mesterséges intelligencia néhány évtized múlva fontos része lesz az életünknek. De vajon képesek leszünk okosan, a helyükön kezelni a robotokat, amelyeket úgy terveznek, hogy mindent tudjanak rólunk, és maximálisan kielégítsék az igényeinket?
Képzeljük el a következő helyzetet! Fáradtan hazaesünk a munkából, otthon halk zene, kellemes hangulatvilágítás, a(z okos) sütőben a kész vacsora vár, és életünk párja kedvesen érdeklődik a napunkról, miközben leülünk enni. Türelmesen végighallgat, mindenben egyetért velünk, remek tanácsokat ad – de csak ha kérjük. Vacsora után megnézünk egy filmet vagy játszunk egy parti sakkot. Kedvesünk úgy néz ki, mint Brad Pitt fiatalon. Csakhogy ő hologram. Vagy android. Vagy esetleg csak egy hang és egy arc egy képernyőn, virtuális teremtmény.
A fenti forgatókönyv több író és filmkészítő fantáziáját megmozgatta már: A nő című sci-fi drámában Joaquin Phoenix esik szerelembe Samanthával, az intelligens operációs rendszerrel; az Ozmózis című francia Netflix-sorozatban pedig Martin, a mesterséges intelligencia lesz szerelmes teremtőjébe, Estherbe, az okos és magányos programozóba, aki a sorozat végén rájön, hogy ő is viszonozza Martin érzelmeit. Hogy a lelki társa a gép, amelyet ő maga alkotott. De valóban elképzelhető, hogy a jövőben az MI, a mesterséges intelligencia (AI – artificial intelligence – a szerk.) jelenti majd a megoldást a magányos lelkek számára?