A zsebsárkány esete a házisárkánnyal, avagy egy hatósági karantén igaz története

Amikor egy tíznapos karantén negyedik napján éppen egy eltörött nyalókát hegesztettem össze a konyhai lángszórómmal (másnéven a zsebsárkányommal), két dolog járt a fejemben: egy, hogy mégiscsak érdemes volt ezt a látszólag felesleges kütyüt kérni a Mikulástól, kettő, hogy ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni.

A törött nyalóka ugyanis az utolsó nyalóka volt, nem volt több a készleten, ami azért számított tragédiának, mert ebben az extrém gyereknevelési és túlélési helyzetben, amit a köznyelv egyszerűen csak hatósági karanténnak hív, a nyalóka volt azon kevés eszközök egyike, amelyekkel még valamit talán el tudtam érni. Biztosan vannak anyák, akik most máris elborzadnak, és már fel is idézték magukban a gyereknevelési szakirodalom idevágó részeit, melyek szerint zsarolással, fenyegetéssel és édességgel tilos egy szülőnek operálni, de ezek az anyák még vagy nem voltak karanténban, vagy egyszerűen sokkal jobban csinálják, mint én. Mindkét esetre csak egy rövid válaszom van: mázlisták!

Elszámolni húszig

Amikor megtudtam, hogy a gyerekem Covid-tesztje pozitív lett, és nem sokkal később kaptam is egy határozatot a hatósági karanténunkról, számos félmaratonnal a hátam mögött azonnal megszólalt bennem a rutinos és kitartó futó, és felosztottam ezt a tíz napot húsz egységre.

A félmaratont is fel szoktam osztani, igaz, hogy azt 21-re, de lássuk be, nem nagy különbség. És elhatároztam, hogy ugyanazzal a hozzáállással fogom végigcsinálni, mint egy félmaratont. Mindig az adott egységre koncentrálok, ami az én esetemben az alvástól alvásig időszakokat jelölte (nagy szerencsémre a kislányom még alszik délután).

Sosem gondolok a teljes egészre, sosem azt számolom, mennyi van még hátra, csakis azt nézem, mennyi ment már le. Minden egység végén örülök, hogy egy újabb szakaszt lezártam, és soha, de soha nem gondolok arra, hogy még hátra van a sokszorosa.

Nekem ez a megközelítés sokat segített, és ha legközelebb félmaratont fogok futni, akkor biztosan arra fogok gondolni, hogy örüljek, hogy most csak futnom kell és nem karanténban lennem, mert ez utóbbi sokkal nehezebb (és hosszabb).Optimista emberként próbáltam folyamatosan a jó oldalát nézni az egésznek, és találtam is benne néhány kapaszkodót. Hálát adtam, hogy előtte nem találkoztunk a szüleimmel, így legalább abban biztos lehettem, hogy nem kapták el tőlünk. A munkám és a közelgő költözésem szempontjából is egész jól jött ki az időzítés, nem kellett horrorisztikus határidőkön stresszelnem, és bár kénytelen voltam néha dolgozni, emiatt különösebben nem kellett aggódnom. A szeretteim elláttak mindenféle földi jóval és sok-sok jó szóval, naponta minimum egyszer érkezett valami szeretetcsomag a lábtörlőmre, emiatt sem kellett aggódnom. Ha kívülről nézem a történéseket, akkor be kell látnom, hogy a rabságot ideális körülmények között tölthettem.

Szobafogság wifivel

De egy karantént, mégpedig a saját karanténomat nagyon nehéz kívülről nézni, hiszen benne voltam a közepében. Tudatos pillanataimban teljesen tisztában voltam vele, hogy például a saját nagymamám életében tíz ilyen nap egyenesen sétagaloppnak számított volna azokhoz a megpróbáltatásokhoz képest, amelyet neki kellett megélnie, sokkal hosszabban, sokkal nagyobb bizonytalanságban, sokkal nagyobb nélkülözésben.

Elképzeltem, mi lenne, ha a gyerekemet mondjuk a padló alatt kellene rejtegetnem, és közben azt sem tudnám, hol van a többi szerettem, élnek-e egyáltalán. Tisztában vagyok vele, hogy minden panasz, amely a karantén során megfogalmazódott bennem, hamisítatlan first world problem, tehát minden, amit most le fogok írni, igazi modernkori puhánykodás lesz.

Hogy most már megmagyarázzam a címet, nem kertelek: tíz nap karantén 35 négyzetméteren kettesben egy háromévessel néha belőlem is kihozta a házisárkányt. Belőle pedig a kissárkányt.

Tudatos és következetes szülőségre törekszem, ezt a törekvésemet azonban napról napra messzebb engedtem magamtól. Volt bennem például egy kép, amit sokszor és sok helyen láttam, és mindig is azt gondoltam, hogy ilyen az én gyerekemmel soha nem fog megtörténni. Ez a kép nem más, mint egy mesét bámuló gyerek, akinek az anyja kanalanként pakolja be a vacsorát a bambuló szájába. Elég hamar, azt hiszem, talán a harmadik napon eljutottam er

re a szintre, és nem győztem elborzadni magamtól.

Könnyebbséget hozott, amikor nagyjából a karantén felénél felmentettem magam, és megbeszéltem magammal (és amennyire lehetett, a kislányommal is), hogy ez most egy extrém helyzet, amelyben nem érvényesek bizonyos szabályok, és ezért nem kell ostoroznom magam, csak annyi a feladatom, hogy ha vége a megpróbáltatásnak, mindent visszacsináljak.

Ezzel a tudattal jelentősen megkönnyítettem a gyerekem és a saját helyzetemet is. Igen, nyalókával bírtam rá dolgokra, igen, engedtem, hogy számolatlanul nézze a Bing nyuszi epizódokat, hogy úszógumival fürödjön a kádban napi háromszor, és engedtem, hogy pucér legyen szinte egész nap (a mi lakásunkban nagyon meleg van, és ezt nem lehet szabályozni). Az elvárásaimat levittem egy meglehetősen alap szintre, az alváshoz, a rendes ételhez, az esti fürdéshez és a fogmosáshoz ragaszkodtam, illetve azt is bevezettem, hogy nyalókaevés közben kötelező valamelyik Böngészőt nézni (mármint a könyvet, nem az internetes böngészőt). Ilyen elkeseredett próbálkozásaim voltak a gyerekem intellektusának ébren tartására.

Nézőpont kérdése

A kissárkány egyébként tulajdonképpen sokkal jobban viselte ezt az egészet, mint ami elvárható. 

Sőt, ő annyira jónak találta a megszakítás nélküli kettesben levést, hogy szabadulásunk után eleinte vonakodott attól, hogy lemenjünk az utcára, és azt is megállapította, hogy ő már nem szeretne bölcsibe járni, hanem inkább kettesben szeretne velem lenni otthon. Bár ezektől a kijelentéseitől kisebb sokkot kaptam, ugyanakkor azért meg is nyugtattak, hogy ezek szerint mégsem voltam akkora sárkány, amennyire féltem, hogy az vagyok. Az utolsó napokban minden reggel komolyabb mantrákba kezdtem, hogy „nem fogok kiabálni, nem fogok kiabálni”, és ezek egyébként segítettek is. A tudatosság alapvetően nagyon sokat segített az épelmém megőrzésében… és nem mellesleg a CBD olaj is, amelyet váratlanul megtaláltam és nem féltem használni.

Néhány nap bezártság után észrevettem egy új nézőpontot magamon: minden, a lakásban található tárgyra elkezdtem úgy tekinteni, hogy ez vajon mikor és mire lesz jó, hogyan fogom elsütni?

Megakadt a szemem egy kicsi hógömbön, egy fél csomag lufin, egy bontatlan csomag gyerekzoknin, és még sorolhatnám. Mindegyik egy újabb és újabb kapaszkodót jelentett, amelyben azt láttam, hogy megmenthet majd egy következő drámától. Az említett zsebsárkány is előkerült még később is, mert amikor kifogytam az ötletekből, kiderült, hogy egy kis pirotechnikai házibemutatóval egész jól el lehet szórakoztatni egy bölcsődést. Itt jegyzem meg, hogy a tíz nap alatt egyikünk sem sérült meg komolyabban, amit én utólag elég nagy szónak gondolok.

Mert bár ez mellékes, de azért végülis mindketten Covidosok voltunk, előbb ő, aztán csatlakoztam én is, de ezzel a ténnyel a lehető legkevesebbet foglalkoztam. Tudtam, hogy én nem lehetek igazán beteg, és inkább bele sem gondoltam ennek az ellenkezőjébe.

 Nem mondom, hogy erőm teljében voltam, és azt sem mondom, hogy nem esett volna jól néhány nap fetrengés, de ez nem volt opció. Emlékszem, egyik nap, amikor bújócskáztunk, és épp nagyon rám tört a covidos gyengeség, arra gondoltam, hogy ez nem igazság: én épp egy olyan vírussal küzdök, amelybe már több, mint kétmillióan belehaltak a világon, nem akarok bújócskázni, majd gyorsan nézőpontot váltottam, és

hálát adtam, hogy covidosan bújócskázom az otthonomban, és nem a lélegeztetőgépen szenvedek a kórházban. Ezekre a gyors nézőpontváltásokra nagy-nagy szükség volt a karanténban töltött napokban.

Mert azért a negatív gondolatok engem sem kerültek el. Láttam például egy jól dokumentált születésnapi bulit több ismerősöm Instagram oldalán is, amelyen láthatóan sokkal több, mint tíz ember vett részt, köztük színészek, éttermesek, akik más fórumokon azt fájlalják, hogy nem tudnak kinyitni, nem tudnak fellépni.

Ilyenkor azért elöntött a keserűség, hogy mások milyen jól (és felelőtlenül) szórakoznak, miközben én, aki betartottam minden szabályt, karanténban sínylődöm. Bevallom, nem estek jól a tengerparti helyszínekről közzétett posztok sem. És ezt most is így gondolom: szerintem aki nem tartja be a szabályokat, a minimum, amivel tartozik, hogy legalább nem kérkedik vele.
Ebben a tíz napban nagyon megéreztem annak a közhelynek az igazságát, hogy „minden relatív”. Az utóbbi időben azon keseregtem, hogy el vagyok tiltva a futástól, valamint mivel nem igazán lehet egymáshoz átmenni, túl sok időt töltök a kislányommal az utcán a hidegben és a sötétben. A tíz nap alatt az utcán levés mint műfaj megítélése 180 fokos fordulatot vett az életemben, futás helyett pedig bőven elégedett vagyok a gyaloglással, lényeg, hogy a szabadban lehessek. Nem vágyom a Fiji-szigetekre, tényleg totál beérem a Margit-szigettel, és már a kutyáim viszontlátása is felér egy házibulival. És az is elég valószínű, hogy többet soha az életben nem leszek tíz napig megszakítás nélkül folyamatosan kizárólag kettesben a gyerekemmel. Neki ez tényleg érték volt, most rajtam a sor, hogy én is csak a szépre emlékezzem.