Együtt nőttek fel, együtt zenéltek, és legutóbb még a várandósság hónapjait is közösen élték át. A világhírű hegedűművész Kokas Katalin húga, Dóra másik hangszert választott, a csellót, így ők ketten kitesznek egy fél vonósnégyest. Mindkettejük életét a muzsika tölti be, de a testvérpár fiatalabbik tagjával Szegő András most elsősorban a nővéréről beszélgetett.

– Emlékszem, először a Liszt Ferenc téren láttalak benneteket a nővéreddel. Mentetek előttem, Kati a karcsú kis hegedűjét himbálta könnyedén, te pedig a robusztus csellódat cipelted mellette. Gondoltam is, hogy idősebb lévén ő már elhappolta a könnyebb hangszert, és mire megszülettél, neked csak a drabális cselló maradt.
– Ugye? A kis húgocska hátrányos helyzete már szinte a bölcsőben elkezdődik, például azzal a hangszerrel kénytelen játszani, amelyik éppen szabadon maradt a családban. Neki az is jó lesz! Egyébként tényleg érdekes, hogy kifejezetten hegedűs család a miénk. A nővérem, a férje, Kelemen Barnabás is hegedül, a fiuk, Gazsi megint csak, és én is egy világhírű brácsaművészhez és karmesterhez, Maxim Rysanovhoz mentem feleségül.

– Te nem is akartál hegedülni?
– Kiskoromban én is azzal kezdtem, de nem alakult ki olyan mély, szenvedélyes kapcsolatom a hangszerrel, mint Katinak. Ő tényleg mintha csak azzal született volna, mintha a lelke meghosszabbítása lenne. Utána próbálkoztam a zongorával, de az is némiképpen idegen maradt. Minden alkalommal be kellett mutatkoznunk egymásnak.

– De legalább nem kell magaddal cipelned.
– Ez igaz, ám azt később tudtam meg, milyen nehézséget jelent, hogy minden hangversenyteremben más hangszeren kell játszaniuk a zongoristáknak. Ahhoz Schiff András nagyságrendű művésznek kell lenni, hogy megengedhesse magának valaki, hogy mindenhova magával vigye a zongoráját. Tehát ezt a hangszert is kipipáltam, viszont adódott a legkézenfekvőbb megoldás. Édesanyám gordonkatanár, az óvoda melletti épületben tanított, és én hazafelé menet mindig beugrottam hozzá. Délutánokat ültem ott végig, és irigyeltem azokat a gyerekeket, akik tőle tanulhattak. Bárcsak én is az ő tanítványa lehetnék! De akkor miért is ne? Megpróbáltuk, és úgy éreztem, szinte nekem találták ki a hangszert. Rögtön szerelmes lettem belé. A cselló ugyan nem szeretett azon nyomban belém, de sokéves eltökélt munka után ő is jelezte, hogy van valami esélyem. Ráadásul mostanában érzem igazán, milyen jó, hogy a csellót választottam, mert ha a lányomat elöl viszem, a hasamon, a hangszert pedig hátul, a hátamon, akkor súlyban pont kiegyenlítik egymást. Tehát szerencsés lépés volt, hogy édesanyám útját választottam.