Beszívott, míg olvastam, használhatatlanná tett ez a nyolcszáz oldalas regény. Három nap és három éjszaka éltem az amerikai keleten, aztán Kaliforniában, a Salinas-völgyben, farmerek és derék feleségek, lotyók és feltalálók, filozófusok és seriffek között. Megnéztem persze az 1955-ös, James Deannel készült, Elia Kazan rendezte filmet is. De az Steinbeck meséjének csak egy – igaz, torokszorító – szelete.

„Adam lehajtotta fejét, pofacsontja kiállt görcsösen összeszorított állkapcsán, halántéka alatt. Samuel ránézett.
– Jól van így – mondta. – Csak harapja össze fogait. Milyen makacsul kitartunk hibás álláspontunk mellett! Mondjam meg önnek, mit csinál… csak azért, hogy ne képzelje, mintha ön találta volna ki? Amikor lefekszik, és elfújta a lámpát, az asszony ott áll az ajtóban… mögötte egy kis fény dereng, és ön láthatja, hálóköntösét hogyan borzolja a szél. Aztán édes mosollyal odalép az ön ágyához, ön pedig felhajtja a takarót, hogy ágyába fogadja, és még a lélegzete is kihagy, amint félrehúzza a fejét, hogy helyet csináljon az ő fejének a párnán, az ön feje mellett. És érzi bőre csodálatos illatát… nincs még egy nő a világon, akinek ilyen édes illata volna…