Vekerdy Tamás: Együttlakók, Nők Lapja, 1992/11.

– Nem hagyhatom sírni! Együtt lakunk, és ezt az apám nem tűri el. Most már egy éjsza­ka hatszor kelek fel a gyerekhez. 
– Én nem engedném annyit té­vézni! De együtt lakunk, és egy­szerűen átmegy a nagyszüleihez, tudja, hogy ott mindent lehet… 
– Az anyám nem engedi meg, hogy leküldjem Marcit vásárolni. Azt mondja, ő se minket küldöz­getett, ne legyek lusta, menjek én magam… Azt hiszi, hogy ez­zel védi az unokáját. Én pedig azt szeretném, ha önállósodna a gyerek. 
– Mikor Borcsa járni tanult, majd megőrültem. Az anyám folyton ott tipegett körülötte, fogta a kezét, ha elesett, tüstént felkapta rémülten… Emlékszem, a gyerek eleinte csodálkozva né­zett rá, aztán már maga is sírni kezdett minden kis letottyanáskor. 
– Sajnos, nem! Nem várhat­tam ki, amíg szobatiszta lesz a gyerek, pedig szerintem úgy kell, és tapasztaltam is a másik kettőnél, hogy ez magától és si­mán megy. De anyámék állandóan szidtak, hogy lusta vagyok, hogy nem törődöm a gyerekkel, hogy egy egyéves kislánynak már rég (!) rá kellett volna szoknia a bilire. Semmit nem csinálhattam úgy, ahogy akartam!
Emlékszem, egyszer Svájcba utaztam az Emme folyócska völgyében –a híres Emmenthalban, ahol a jó saj­tokat készítik–, és ott bámulhattam meg azt a paraszti bölcsességet és építkezést, hogy a nagy ház telkén, annak túlsó végében majd minde­nütt egy kis ház áll (ez a kis ház is persze sokszor emeletes). Ebbe köl­töznek a fiatalok – általában az a fiú a feleségével és a családjával, aki majd átveszi a gazdaságot és itt élnek önálló­an. Ha aztán az öregek még jobban megöreged­tek, s a gazdaságot is átadják a fiataloknak, ak­kor ők költöznek a kis házba, s a növekvő csa­lád a nagyobbikba.
Mert együtt lakni –vagy talán inkább: egy­más közelében lakni– jó, jó is lehet. Az együtt­lakó nagy család tagjai, az együtt lakó nemze­dékek sokat segíthetnek egymásnak; sokféle tu­dást adhatnának át és sokféle –tápláló, fejlesztő– élményhez juttathatnák a felnövekvő gyere­keket.
Ahogy ez régen volt, a falusi életben.
És mégis, manapság, talán életformánk és életkörülményeink gyökeres megváltozása mi­att, az együttlakás előnyeit csak a legritkább esetben tapasztaljuk (mert azért ilyen is van).
A panaszoknak azonban –és tegyük hozzá: a kétoldalú panaszoknak, és sokszor mindkét ol­dalról jogos panaszoknak– se szeri se száma.

Kétségtelen, hogy sok, még egészen fiatal nagymama, aki úgy érzi, hogy mivel saját anya­sága idején nem volt se ideje, se türelme gyereket nevelni, ezt majd most fogja bepótolni az unokája nevelésében, hiszen a lánya úgyse ért ehhez, honnan is értene, ő csak menjen szóra­kozni (s legyen hálás, hogy a gyerek körüli sok munkát vagy annak jelentős részét ő, a nagyma­ma végzi el helyette).
És persze: kettőn áll a vásár! Gyakran találkozhatunk olyan fiatal anyák­kal, akik egy időre –férjükkel, az apával együtt– elfogadták, sőt természetesnek tartották a nagyszülőknek ezt a vállalásást, majd –esetleg egy második vagy harmadik gyerek születésekor vagy már családi esemény kapcsán– rájönnek, hogy a gyereküket maguk akarják nevelni.

Persze olyan nagyszülőkorba lépett szülők is vannak, akik egész egyszerűen nem akarják a gyerekeiket önálló életre elengedni, és holtomiglan-holtodiglan uralkodni akarnak felettük. Hiába nősül meg vagy megy férjhez a gyerekük, hiába születnek saját gyerekeik, továbbra is ők akarják megmondani, megszabni, hogy mi hogyan történjen a családban és a házban, a mindennapi élet legapróbb részleteiig is.
Különféle ürügyei is lehetnek ennek a magatartásnak. Kiveszem az újszülöttet a lányom vagy a menyem kezéből, mert látom, hogy ő nem tudja hogyan kell fogni, tartani, füröszteni, etetni – és így tovább. (Persze hogy még nem tudja, most kell majd megtanulnia.)

Mindezek a háborúságok abból származnak, hogy nem tanultuk meg tisztelni és elviselni egymás személyiségét, és elfeledkeztünk arról, hogy ha valaki kamaszkora után nem válhat va­lóban önállóvá a saját életét illetően – ez bizony betegítő hatású. És nemcsak azt betegíti meg, akit rabságban tartunk, nem hagyva kifejlődni saját személyiségét, hanem –s ez ilyenkor mindig így van– minket, a rabtartókat is beteg­gé tesz ez a viszonylat.
Ez a betegítő atmoszféra azután átsugárzik az unokákra is, és sok, egyre több zavart okoz az egész család életében. Ezek a zavarok, ezek a feszültségek –testi vagy lelki tünetek formá­jában– azután elsősorban a legkisebbeken, az unokákon ütköznek ki. (Mint a családi szerke­zet egyelőre leggyengébb ellenállású pontja­in.)
A Londonban világhírűvé vált magyar pszi­chiátertől, Bálint Mihálytól származik a klasszi­kus mondás: 
– A gyerek neurózisa mindig a család beteg­ségének tünete.

Ha együtt lakunk, ha együtt kell laknunk, ak­kor mindenekelőtt egymás függetlenségét, önálló­ságát és szabadságát kellene garantálnunk, hogy elkerüljük a mindenkit roncsoló családi háborúk –vagy a talán még roncsolóbb, mert harcban ki sem robbanó feszültségek– kialakulását. A nagyszülőknek tudomásul kellene venniük, hogy unokáik elsősorban a szülők gyerekei, és életmódjukat –ha hibásan, ha tévesen is– a szü­lőknek kell megszabniuk és kialakítaniuk. Igen, a szülőknek ezt az elemi jogát a nagyszülőknek –bármilyen nehezükre esik is– tiszteletben kell tartaniuk. És ha ebből indulnak ki, akkor beszél­getésformán mindjárt könnyebb szóba állni mindarról, amit ők másként gondolnak. Mert el­mondani, beszélgetni róla természetesen lehet. – De az akaratunkat erőszakkal érvényre juttatni (hacsak nem akarunk ezzel mindenkit károsíta­ni, beleértve magunkat is) nem.
A szülőknek –a fiatal szülőknek– viszont tudniok kell, hogyha igénybe veszik saját szüle­iket –a gyerekek nagyszüleit– segítségképpen, akkor el kell viselniük, hogy arra az időre, amíg a gyerek a nagyszüleivel van, a nagyszülők neve­lési elképzelései érvényesülnek, és ez nem is lehet másként. Ez önmagában nem fog a gyereknek megártani.
A gyerek biztonsága, érzelmi stabilitása szempontjából az a legfontosabb, hogy aki vele van, úgynevezett kongruens magatartást tanúsít­son, vagyis az legyen aki, önmagával azonos le­gyen, szavaival és cselekedeteivel valódi szán­dékait és érzelmeit nyilvánítsa ki.

Egy nyugdíjas hölgy levele, aki egyben gyerek is:

Ötvenöt éves vagyok, most mentem nyug­díjba, boldogan, örömmel, bár a mun­kám nagyon szerettem. Férjem is nyugdí­jas, szerényen, szeretetben élünk. Gyere­keink már önállóak, négy unokánk van, nagyon szeretjük őket. Idillikus időskor – mondhatná valaki.
Édesanyám 81 éves. Apám korán meg­halt, anyám nagy szeretetben egyedül nevelt fel. Sokat dolgozott, hogy tanul­hassak. Erős akaratú egyéniség volt mindig. Akaratát igyekezett mindig rám kényszeríteni. A békesség kedvéért sok mindent ráhagytam, talán –most már lá­tom– túl sok mindent.
Bár önállóan él, olyan, mintha együtt laknánk. Míg dolgoztam és ma is, minden áldott nap elmegyek hozzá. Hétvégeken mindig nálunk van. Nem mondható, hogy akár rövid időre is magára hagynám. Férjem is megérti, soha nem szól, ha anyám­mal vagyok. Most, hogy nyugdíjas lettem, még több együttlétet követel anyám. Fél­tékeny az unokáimra, a gyerekeinkre. Ha betegek az unokák és én vigyázok rájuk, hogy a gyerekeink dolgozni tudjanak, anyám ezt kifogásolja, teljesen kisajátíta­na. Nem akarja tudomásul venni, hogy a családunknak is szüksége van rám és ne­kem is rájuk. Az idegeim felőrlődnek, nem bírom az állandó jeleneteket, szidalmakat; megbántani nem akarom az édesanyámat, de mit tegyek?

25 éves fiatalasszony levele egy dunántúli kisvárosból:

Kisfiam 15 hónapos, és elmondhatatla­nul boldog vagyok, hogy anyja lehetek. De sajnos, ez nem megy zökkenőmente­sen, mert anyósom beleszól a gyerekem nevelésébe. Míg nem volt meg a gyerek, nagyon jól kijöttünk egymással, de ahogy nő és okosodik, egyre több a baj. Sajnos az unokáját úgy tekinti, mint gyereke után a gyerekét, és ha hazajön, úgy gondolja, hogy csak neki kell vele foglalkoznia, mi­vel én egész délelőtt vele vagyok. Közben persze én mosok, főzök, takarítok, vasa­lok, olyan sok időm nem marad a kisfiam­ra. De ezeket hiába mondom neki, nem hallgat meg. Egyszer leültünk erről be­szélgetni, de nem ad nekem igazat.
Én elhiszem, hogy neki is foglalkozni kell a gyerekkel, de nem úgy, hogy engem teljesen kiszorít a játékból. Egyszerűen úgy fordítja, például a gyereket, hogy ne­kem háttal legyen, mindig ölben tartja, vagy egyszerűen elviszi a közelemből.
Én szerettem volna úgy nevelni a gyere­kemet, hogy legyen egy kicsit önálló. Délelőtt el is játszik szépen, de mihelyt ő hazajön, nem hagyja egyedül játszani, vagy ha hozzám jönne, nem engedi.
Nem vagyok szókimondó teremtés, ezért inkább hagyom, pedig ilyenkor a szívem szakad meg. A nevelésről is telje­sen más a véleményem. Én már ráparan­csolok a gyerekre, ha valami olyat csinál, amit nem szabad. De ő mindent megen­ged neki (játszhat a porcelánnal, vázával, tűzhellyel stb.). Mikor tanulja meg a gye­rek, ha nem most, hogy mit szabad és mit nem? Tud-e a gyerek különbséget tenni, ha az egyikünk tiltja, a másikunk engedi?
Sajnos nincs lehetőségünk arra, hogy elköltözzünk. De már egyfolytában úgy érzem, hogy nekem ebből a házból mene­külnöm kell, így a házasságunk is egyre csak romlik.
Mit csináljak?

Nők Lapja 1992/11. (Forrás: Nők Lapja Archívum)