Vekerdy Tamás: Irigy? Hazudik?, Nők Lapja, 1992/21.

Vica a homokozóban ját­szik. Ma korán jöttek le, ők értek ide először, Vica még egyedül van. (Vi­ca három és fél éves.) A nagy hálóból kiszórták az összes formát, vödröt, lapátot és ásót a ho­mokozó egy sarkába – de Vica ép­pen a másik sarokban játszik. Egyetlen ásóval kis nedves homok­darabkákat rak ki a betonperemre, süteményeket, és körbe vagdalja őket az ásó élével.
Hamarosan megérkeznek Feriék is. Itt találkoznak mindennap, Feri két és fél éves, a testvérei már isko­lások. Feri a vödörrel szeretne játszani. 
– Persze, játszhatsz vele! – mond­ ja Vica mamája.
Feri elveszi a legnagyobb, leg­szebb vödröt és a saját kis lapátjával lapátolni kezd.
Vica odanéz. Feri rakja a homokot.
Vica még egy ideig szép egyenes­re vagdossa a süteményeket, aztán feláll, leporolja szoknyáját, oda­megy Ferihez, kitépi a bal kezéből a vödröt, kiszórja belőle a homokot és ezt sziszegi: 
– Ez az enyém! Az én vödröm!
Feri üvöltve bömböl, a lapátját Vica lábához vágja, Vica fejbe csap­ja Ferit a vödörrel.
Az anyák közbevetik magukat. Vica anyja szégyenkezik –közben már mások is megérkeztek és nézik a jelenetet– talán még el is pirul. 
– De Vica! Nem is játszottál vele! Ilyen irigy vagy? Nem szégyelled magad? Tessék Ferikém, itt a másik vödör. 
– Az is az enyém! – mondja Vica, toppant, és a kisebb vödröt is kikapja az anyja kezéből. – Az én vödröm! 

Sándor öt és fél éves.
Tudja, hogy nem szabad hazudni – legalábbis a felnőtteknek nem. Mert most éppen arra akarja rábe­szélni az apját, hogyha Laci feljön a szomszédból, mondja ő is azt –már mint az apa– amit Sándor már elmesélt Lacinak az óvodában. Hogy ugyanis ők már láttak ufót. A me­zőn. Nagymamáéknál…
Sándor nagybátyja is hallja ezt a beszélgetést, és rászól a fiúra:
– Te hazudsz fiam? Hazudozol…? Nem tudod, hogy a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát?

Az osztályfőnök faggatja a negyedi­keseket, hogy kik voltak azok, akik már becsöngetés után papírgalacsinokat hajigáltak ki a nyitott ablakon az utcára. 
Senki nem jelentkezik.
Az osztályfőnök felszólítja Gábort –Gábor kilenc és fél éves, és az osztály egyik vezére–, hogy mondja meg ki dobált. Ő a leghátsó padban ül, minden ablakot lát, neki látnia kellett.
Gábor feláll és hallgat, konokul.
– Na, fiam, mi lesz már? Nem hallottad, mit kérdeztem? Ki volt az?
Gábor, tompán:
– Nem tudom.
– Hazudsz fiam! És aki hazudik, az lop is… Az ilyen emberek kerülnek a Kék fénybe!
(Akkor még volt…)

Mi a közös a három történetben?
A félreértés.
Azt hisszük, hogy a gyerek rossz –rossz jellem, jellemtelen–, pedig egészen másról van szó.
Még nincs olyan régen, hogy Vica először mondta azt, hogy én, enyém. Mondhatnám, most húzza meg, most próbálgatja, most tapogatja a maga énhatárait. Most még egy kicsit a vödör is ezeken az énhatárokon belül esik, ahogy egy kicsit még az anyja is – azért lesz olyan ingerült, ha más gyereket vesz az ölébe, ebben a féltékenységben még ez is benne van –és ilyen­kor bizony helyes, hogy ha megkér­dezzük, játszhat-e Feri a vödörrel– még akkor is, ha ő éppen nem ját­szik vele. Éppen ez az az életkor, amikor ezt a magatartást kissé meg­értőbben kell, kellene kezelnünk, mert most még nem azonos a felnőttkori irigységgel és önzéssel – még akkor sem, ha ennek az énkeresésnek a megnyilvánulási formája azonos is a valóban negatív tualjdonságok felnőttkori jegyeivel.
Sándor pedig nem hazudik, hanem mesél – konfabulál mondja a szakmai nyelv, vagyis össze meséli a valóság és a fantázia elemeit. A konfabulálásban a kisgyermeki fan­tázia alkot–, mint a nagy mesélők. Ez a sajátosság ebben az életkorban még teljesen természetes – s majd úgy a hetedik életév beköszöntével úgyszólván végleg elapad. (Ha még ekkor vagy ezután is teljes intenzi­tással jelentkezik, akkor ez a gye­rek neurotizált állapotát jelzi.)
Igen, az ötödik életév körül a gyerek megérti, mi az a hazugság, és úgy tartja, hogy a felnőttnek nem szabad hazudni – de a gyerektárs­nak lehet mesélni.
Valamikor a nyolc-kilencedik élet­ év és a tizenegyedik év között –a nagy barátságok köre is ez– megfor­dul a dolog. Kialakul a kortársszolidaritás, a betyárbecsület. Most a ba­rátnak nem szabad hazudni – a fel­nőttnek, ha muszáj, lehet. Ez a gye­rek morális fejlődésének –bármilyen hihetetlenül is hangzik ez– jelentős állomása. És ha valaki a maga morális fejlődésében úgy helytáll –úgy kiáll a többiekért, az osztá­lyért, a barátaiért– mint Gábor, ak­kor azt bizony nem szerencsés azzal szidni, hogy „az ilyen emberek ke­rülnek a Kék fénybe”. Persze, eljön majd az idő –éppen a kamasz sok­szor szinte eszelős igazságkeresésé­nek idején és őszinteségének idején, ha csak nem törtük meg és nem némítottuk el időnek előtte, mint szemtelenséget– amikor a gyerek s majd az ifjú előtt világossá válik: „senkinek és soha” nem szabad ha­zudni. Vagyis: világossá válna, ha nem történt volna túl sok a család­ban és az iskolában és a környező társadalomban, ami e természetes etikus fejlődés ellenében hatott, és a gyereket megzavarta, útjáról korán letérítette.
Jó lenne tudnunk arról, hogy az életkorok törvényei eltérőek – s megismerésükben és felismerésük­ben a szeretet is segíthet.

Nők Lapja 1992/21. (Forrás: Nők Lapja Archívum)