Schäffer Erzsébet, újságíró:

A szék

Ez még az ősidő. Persze volt még ősibb, de számomra ez: 1989. Tél vége, tavasz eleje. Blaha Lujza tér… Sajtószékház. Hatalmas neonfeliratain fönt Népszabadság… Esti Hírlap… Szabad Föld… legalul Nők Lapja. A lap szerkesztősége az első emeleten. Sok változás volt, a levegőben feszültség vibrált. Emlékszem, szűk, sötét folyosókból nyíltak a szerkesztőségi szobák. Egyszemélyes, kétszemélyes kis irodák. Egyikben, mutatták, lesz a helyem. Egyedül maradtam. Öreg asztal, öreg szék, villanyfény. Leültem. Egyszer csak szigorú férfi áll mögém és azt súgja. „Ezen a széken harminc évig N. N. ült!” Fölpattantam. Egymásra meredtünk. Megszánhatott, mert lassú mozdulattal odahúzott egy másik széket. Ugyanolyat. „Azért csak üljön le…” És eltűnt, ahogy jött. Én meg leültem.

Münz András, olvasószerkesztés:

Vészhelyzet

„Ennyi nő közé? Megőrültél!?” – hallottam férfiiaktól (nőktől is!) úton-útfélen, ahol és amikor csak újságoltam: megpályáztam és elnyertem az egyik vezető szerkesztői állást a lapnál. „Megesznek ott téged vacsorára.” „Vacsorára aligha” – biztattam magam, némileg megrettenve. Egy ilyen egészségtudatos magazin munkatársai már régóta nem vacsoráznak. Ettől persze még nem nyugodtam meg teljesen, hisz ott van ugye a reggeli is, az ebéd is. „Megrendülten gratulálok – nyújtotta a kezét immár volt főnököm –, fogunk mi még együtt dolgozni.” „Miért, Feri, te is jössz majd a Nők Lapjához?” – riposztoztam riadtan. Nos, ennek már 15 éve. Jelentem: egyben vagyok, épségben. Igaz, az étlap is változott azóta…

Koronczay Lilla, újságíró:

És elkezdődött az ÉLET!

Ma is hallom a szívem dobogását a torkomban. Nem csak attól vert olyan sebesen, hogy csúcsidő alatt rohantam fel a Rózsadomb tetején trónoló Fenyő-birodalomig, hanem mert úgy tűnt, már csak karnyújtásnyira van tőlem életem álma. Állítólag egy állás várt rám a Nők Lapja szerkesztőségében. Öt perccel korábban érkezett a telefonhívás, hogy ha kell, azonnal szedjem a lábam, és írjam alá a szerződést. Délelőtt 11 felé járt. Izgatottan megtorpantam a szerkesztői szoba küszöbén, az ajtó nyitva állt, és én óhatatlanul tanúja voltam, amint a fiatal Vass Virág, aki akkoriban talán főszerkesztő helyettes lehetett, egy csésze teát kavargat elmélyülten, tekintetét a forró ital gomolygó füstjébe fúrva. Mintha valami aranyló aurát véltem volna felfedezni körülötte, de lehet, hogy csak az ablaküvegen áttűnő fénypászmák játszottak velem. A mennyben járhatok, kétségtelen! Ebben a pillanatban V.Kulcsár Ildikó észrevett, melegen magához ölelt, és valósággá vált a képzelet. Pontosan 18 évvel ezelőtt történt.

Rist Lilla, újságíró:

Hihetetlenül régen, 1992 őszén jártam először a Nők Lapja szerkesztőségében. Zétényi Lili, az akkori főszerkesztő keresett új munkatársakat, akik ha nem is főállásban, de külsősként segíthetik a lap színesítését. Rengetegen gyűltünk össze a hatalmas szerkesztőségi teremben, az akkori Fenyő-birodalom központjában. Az ismertető után, amelyből kiderült, hogy nem főállású újságírókat keresnek, sokan csalódottan távoztak. Én viszont még nagyon fiatal voltam, épp diploma után, és igen vonzónak tűnt, hogy egy olyan lapba írhatok, amelyet gyerekkorom óta olvasok az édesanyámmal együtt. Mörk Leonóra, az akkori egyik szerkesztő ült véletlenül mellettem és megkérdezte, hogy esetleg volna-e néhány témajavaslatom. Lázas gondolkodásba kezdtem, mit is ajánlhatnék, nagyon meg voltam rettenve, mi lesz, ha nem jut eszembe semmi. Talán elszalasztom életem nagy lehetőségét. Végül két riporttéma jutott eszembe, az egyik a hajléktalanokról, a másik az akkor még aktuális Bős-Nagymarosról. Mind a két cikk megjelent, és aztán még sok másik. De nem volt egyszerű bekerülni a „nagyok” közé. Egyszer például leültem „A” Vadas Zsuzsa helyére – mikor ő nem volt bent – és ezért nagyon kikaptam a titkárnőtől. Később „A” Vadassal és a titkárnővel is jó barátságba kerültünk, és négy év után 1996-ban, beléphettem a lap állandó munkatársai közé.

Laurencsik Kata, képszerkesztő:

A kérés apropóján megkerestem az első olyan Nők Lapját, amelynek az impresszumában szerepelt a nevem. Hihetetlen, mert a dátum 1991. szeptember 14. Elröpültek az évek, én pedig felnőtt lettem itt, a szerkesztőségben. Egy kivételes csapatba kerültem, együtt dolgozhattam Zétényi Lilivel, Tóth József Fülessel, Gömöri Judittal, Nagy Emőkével és még sok tehetséges kollégával. Tőlük tanultam munkaszeretetet, lojalitást, tartást, emberséget. Még lupéval néztük a diákat az átvilágítóasztalon (még megvan mindkettő!), a képügynökségektől hátizsákban hozták a kollégák a friss kollekciót. Őrületes változás tanúi és részesei vagyunk azóta is folyamatosan, amit nagyon élvezek.

Szigeti Hajni, újságíró:

Mindig is a Nők Lapjánál szerettem volna dolgozni. Tudom, hogy ez az elképzelhető legsablonosabb nyitómondat, amely egyben meg is kérdőjelezi a jogosságát annak, hogy ma itt dolgozom, de ez az igazság. Már gyerekkoromban súlyos Nők Lapja-behatás alatt álltam: nagymamám anyukámmal felváltva minden héten megvette a lapot, a dédnagymamám pedig, amikor már Zalában lakott, mi pedig Budapesten, rendszeresen kivágta és elküldte belőle a mesét postán. Szóval, nekem ez volt Az újság, az pedig elég hamar kiderült, hogy én „újságot író” szeretnék lenni. Amikor már a Magyar Rádióban dolgoztam gyerekriporterként, majd felnőtt szerkesztőként, akkor is mindig ott élt bennem a gondolat, hogy nem a rádiózás az én igazi utam. Aztán egyszer csak szerencsémre, Molnár Gabriella főszerkesztő úgy döntött, szeretne pár gyakornokot a lapnál, és teljesen véletlenül én is bekerülhettem azon három kiválasztott közé, akik elkezdhettek ismerkedni a szerkesztőséggel. Amikor először beléptem az ajtón, rettentően izgultam, mert én minden új helyzetből legszívesebben hazáig szaladnék, de maradtam. V. Kulcsár Ildit már ismertem, mert a legkisebb lányával, Pannival (aki akkor még hozzám képest is szőke copfos kislány volt) együtt tettük fel kérdéseinket a Kölyökrádióban, így Ildihez szólhattam pár szót. De ez maximum öt percet tett ki, és volt még tíz az értekezlet kezdetéig. Akkor még nem volt okostelefon, nem lehetett bármilyen kínos helyzetet azzal kitölteni, hogy az ember úgy tesz, mintha nagyon fontos e-maileket válaszolna meg, miközben a Facebookot pörgeti. Nem, akkoriban még csak ülni lehetett egy széken, és körbe pillantgatva várni, ha épp nem volt dolgod. Nekem szerencsére viszonylag hamar lett dolgom, és barátaim is, akikhez odamehettem, szólhattam (Fejős Éva, R. Kövér Balázs, Balogh Edina, itt elsősorban rólatok van szó!). És az már nagyon jó volt. Az meg szinte hihetetlen volt, hogy nekem cikkeim jelentek meg abban a lapban, ahova gyerekkorom óta szerettem volna írni. Túl gyorsan szoktak hozzá a rokonaim, a barátaim, talán én vagyok az egyetlen, aki még a mai napig rácsodálkozik, és időnként belecsíp önmagába: „A Nők Lapjába írsz, szedd össze magad, és próbáld meg kicsit frappánsabban!” Lehet, hogy most is ezt kéne tennem?

Beöthy Veronika, olvasószerkesztő:

Már gimisként rendszeresen olvastam az újságot, és bár még azt sem tudtam pontosan, mit jelent ez a munkakör, azzal traktáltam a barátaimat, hogy egyszer szeretnék majd a Nők Lapja olvasószerkesztője lenni. Aztán úgy hozta az élet, hogy máshol lettem szerkesztő, de sokszor eszembe jutott a régi álmom. Pár éve aztán a szerkesztőség környékére költöztünk, és időnként vágyakozva mondogattam, amikor elsétáltunk az épület előtt, hogy milyen jó lenne itt dolgozni. Idén tavasszal aztán csoda történt: felhívott a cégcsoport HR-ese, hogy a Nők Lapja olvasószerkesztőt keres. Az igazi boldogság pedig akkor ért, amikor kiderült, hogy engem választottak. Az első munkanapomat sosem fogom elfelejteni: pont szerkesztőségi értekezlet volt: az összes szerkesztő és újságíró ott volt az irodában. Azok az arcok néztek rám „élőben”, akiket 20 éve rendszeresen láttam/olvastam az újságban. Annyira izgultam, hogy a kissé szerencsétlenre sikeredett bemutatkozásom után Szegő András a következőképpen oldotta a zavarodottságomat: „Nyugodjon meg, kedves kolléga, nem kell egyből úgy besz*rni!”

B. Csák Amarilla, újságírás:

Leginkább arra emlékszem, hogy mennyire izgultam. Ahogy sokan mások, én is anyukámtól örököltem a Nők Lapja szeretetét, már kislányként is forgattam a lapot. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy a magazinban látott fényképek megelevenednek, a nevekhez arcok, mosolyok, hangok társultak. Én pedig ott ültem az újságírók között. Figyeltem a többieket, igyekeztem mindent magamba szívni, ellesni, eltanulni. Aztán megkaptam ez első cikkemet, a vakondokról kellett írnom. A kezdeti döbbenetet öröm követte, utána pedig egy kis kétségbeesés. Szakértőt kellett keresnem, meg hát kertünk rettegett lakójáról sem tudtam túl sokat. Hevesen telefonálgattam, kutattam, és aggódtam, hogyan sikerül majd a cikk. Végül minden jól alakult, és mondanom sem kell, hogy a szívembe zártam a kis fekete állatkákat. Azt hiszem mindig szeretettel fogok gondolni rájuk (is).

Debreceni Andrea, online újságíró:

Ha van valami, amit ki nem állhatok, az az, ha Andreának szólítanak. Így hívott a tornatanárom, amikor megpróbálta elmagyarázni – értsd torkaszakadtából kiabált ­–, miért nem vagyok képes 45 percen keresztül futni tornaórán. Így hívott a gyerekorvosom, aki minden alkalommal a frászt hozta rám, ha beteg voltam. És így hívott anyukám is, amikor nagyon mérges volt valami miatt – szerencsére ez csak ritkán fordult elő, mintagyerek voltam. ;-) Hogy miért mesélem ezt el? Amikor első nap beléptem a szerkesztőségbe, a kezdeti bemutatkozások után kiderült, én már a negyedik Andi leszek. A NEGYEDIK! Még a középiskolai osztályomban, ami vetekedett a Nők Lapja szerkesztőségének létszámával, ott is csak hárman voltunk. Nem csoda, ha úgy ért a felismerés, mint kisebb fajta szívroham: a név valószínűleg minden becézési formájában foglalt, így két lehetőség van. Hagyom, hogy mindenki Andreázzon, vagy inkább magam kérem, hogy hívjanak az Új Lánynak. Még ez a változat is jobb lett volna… Végülis megszokható a dolog, legalábbis addig, míg nem jön egy újabb kolléga, mert onnantól ő bitorolja a nevet.

Beletörődéssel vettem tudomásul, hogy ezentúl szorosabb köteléket kell kialakítanom anyakönyvezett utónevemmel, magamban már ízlelgettem a szót, ami még 27 év után is idegen számomra, de kiderült, voltaképpen mégsem nem lesz rá szükség, hogy megbarátkozzunk. Főszerkesztőnket, Vékási Andreát mindenki Vékázza, Martinez Andrea kolléganőm egyszerűen Andóka, vezető szerkesztőnkkel, Eszes Andreával pedig nem dolgozunk olyan gyakran együtt, hogy zavaró lenne, hogy ő is Andi. Bár amikor valaki hangosan felkiált: – Andi! Ide tudnál jönni? – én is rendre odafordulok, hogy vajon mit szeretnének már megint tőlem. :-) De azt hiszem, ennyi „kellemetlenséggel” megbirkózom.

Filákovity Radojka, online újságíró:

Kislányként nekem is sok mesét olvasott fel édesanyám a Nők Lapjából. Lefekvés előtt, az emeletes ágyon kucorogtunk a húgommal, és úgy hallgattuk a főhősök kalandjait. Nagyon szerettem ezeket az estéket, mégis kimondhatatlanul vártam, hogy felnőjek. Pontosabban, hogy végre én is „nő” lehessek, és már ne csak a meséket értsem, hanem azokat a történeteket is, amikbe anyát olyan sokszor láttam belefeledkezni. Úgy sejtettem, valami titok bújhat meg a lapban, olyasmi, aminek én is birtokában szerettem volna lenni. Aztán, amikor húszon pár évvel később remegő térddel először álltam a szerkesztőség bejárata előtt, újra eszembe jutottak ezek az emlékek, és velük együtt az is, hogy amióta az eszemet tudom, a Nők Lapja lényegében mindig is a család mindennapjainak része volt. Onnantól kezdve nem izgultam többé – a saját családtagjaitól ugyanis nem tart az ember.

Sors Rita, online szerkesztő:

Sosem felejtem el azt a februári délutánt, amikor állásinterjúra siettem fel a dombon a Nők Lapja szerkesztőségébe.  Ahogy egyre közelebb kerültem az ajtóhoz, a kezdeti idegeskedést nyugalom váltotta, mert tudtam, ide legendásan nehéz bekerülni, és arra gondoltam, miért pont nekem sikerülne. Aztán sikerült, és rengeteg mosoly fogadott az első napomon. Azóta – közel két év alatt – nemcsak felépítettük a Nők Lapja online lábát, de mára több ezer bejegyzést tettünk közzé a nőklapja.hu-n, és rengeteg ember olvas minket nap mint nap. Ha bárki kérdezi tőlem, mindig elmondom: részemről határ a csillagos ég, és mindig azon leszek, hogy a Nők Lapja még legalább 67 évig éljen és viruljon. Drukkoljatok, hogy ez összejöjjön! :)