Szabad-e kérni valamit a másiktól? Szabad időt, figyelmet, információt igényelni, vagy beismerni, hogy nem tudunk valamit? Hogy képtelenek vagyunk megoldani egyedül? Vajon megengedhetjük magunknak, hogy elveszettnek, kiszolgáltatottnak, tudatlannak, magányosnak látsszunk, vagy csak erősek, okosak és bátrak lehetünk életünk minden pillanatában?
A címben idézett mondat Nagy László Adjon az Isten című gyönyörű verséből való, amelyben a költő Istenhez fordul szerencséért, életért és fényekért, a vers csattanószerű vége mégis az, hogy „Nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgyis, ha / nem kérem”. Vagyis kérés nélkül teremjen előttünk minden. Mert a kéréshez a szégyen érzése társul, mintha valamit leleplezne ez a gesztus.
Újságíróként nagyon gyakran kerülünk abba a helyzetbe, hogy kérnünk kell, mert amikor felhívunk valakit, hogy megírjunk egy cikket, akkor igénybe vesszük az illető idejét, figyelmét és szaktudását. Többször mondanak erre igent, de mindig megtörténik, hogy valaki elküld, nem válaszol, nem veszi fel a telefont, visszajelzésre sem méltat, vagy durván utasít vissza. Erre számítani kell, hozzá kell edződni, és elfogadni, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy visszautasítson valamit. Azért lényeges ez, mert a kérés gesztusában mindig benne van ennek a lehetősége, a visszautasítottság-érzés pedig fájdalmas, mert azt jelenti: nem vagyok annyira fontos. Sokakat elriaszthat a segítségkéréstől ez a félelem, vagy a kérés gesztusában rejlő (tanult) szégyen. Inkább nem kérnek, és akkor nem is utasítja vissza őket senki.
