Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc története a tragikus vég után azonnal nemzeti mítosszá vált. A történelmi vállalkozás résztvevőire ma nem is hozzánk hasonló hús-vér emberekként gondolunk, hanem hősökként, akiket csodálunk, de igazán azonosulni nem tudunk velük. Pedig a forrásokból ismerős érzelmek is visszaköszönnek, mint például az anyai aggodalom.
Talán nincs is olyan települése Magyarországnak, ahol ne lennének 1848−49 hőseiről és mártírjairól elnevezett utcák, terek, iskolák. Ezek persze csak néhány tucat férfi – leggyakrabban Kossuth Lajos és Petőfi Sándor – nevét örökítik meg, pedig a korabeli Európa tiszteletét és rokonszenvét kivívó küzdelem valódi közösségi vállalkozás volt. A fegyvert fogó férfiak mögé oda kell képzelnünk az otthon maradottak millióit is, akiknek a munkája biztosította, hogy a honvédeknek legyen élelmük, fegyverük és ruhájuk. Róluk azonban kevés szó esik az ünnepségeken. Különösen mostohán bánik az emlékezet a nőkkel, akik legfeljebb névtelen statisztaszerepekben („tépéscsinálók”) jelennek meg a háttérben.
„A hazának szülni”
A 19. század a modern nemzeti közösségek létrejöttének kora. Ebben a folyamatban különleges jelentőséget tulajdonítottak az anyáknak: azt várták tőlük, hogy már kisgyermekkorban elültessék a „buzgó nemzeti érzést” fiaik és lányaik lelkében: „Hatalmas téren áll a nő… Kezében a jövő nemzedék. (…) Anyák, neveljétek leányaitokat emberekké, nem pedig minél hamarább férjhez adandó lényekké. A leányból anya lesz, honpolgárok anyja, s a haza számot kér tőle fiaiért. Adjatok leányaitoknak lelkes nemzeti tanítókat, kik a tudománnyal együtt szilárd elveket s hazaszeretetet oltsanak szíveikbe” – szólította fel nőtársait Teleki Blanka grófnő, aki a majdani egyenjogúságukhoz vezető út első lépésének tekintette ennek a küldetésnek a teljesítését. „Szülni nem nehéz, hazának szülni és nevelni gyermekeket sokkal nehezebb” – adta ki a jelszót. (Ő maga egyébként soha nem ment férjhez, így nem is szült.)
A magyar nőnevelés úttörőjének persze 1848 májusában, amikor felhívását megjelentette Jókai Mór és Petőfi Sándor lapjában, az Életképekben, legfeljebb csak előérzete lehetett afelől, hogy milyen áldozatokat is fog követelni fiaitól hamarosan a haza.