Hacsak nem valóban egy prostituált ismerősükről beszéltek (amit kétlek), a kurva ebben a kontextusban simán csak a nő szinonimája, ami lehet, hogy bevett szokás a köznyelvben, de nagyon rossz szokás. Mégsem ez fájt a legjobban, hanem a klimaxos és a vén. Mindkettő olyan dolog, amely előbb-utóbb minden nővel megtörténik, aki nem hal meg fiatalon, tehát jelzőként használni ezeket a kifejezéseket teljesen érthetetlen.
Pedig sajnos ez is éppannyira elfogadott, mint a kurvázás, azaz hogy az összes létező női frusztrációból jelzőt csinálunk és egymásra aggatjuk. Ha valaki kicsit savanyú, az „baszatlan”, ha kicsit ingerültebb, akkor menstruál, ha érzékeny, akkor terhességi hormonos, és még sorolhatnám. Amikor olyan beszélgetést hallok, amelyben csak úgy röpködnek ezek a gyors ítéletek, mindig arra gondolok, hogy hol van ilyenkor a női szolidaritás? Létezik egyáltalán? És ha igen, hol kezdődik és meddig tart? Ezeknek a kérdéseknek mentem utánuk.
Hillary álma
A The New York Times 2016-os cikke szerint a női szolidaritás nem más, mint mítosz. A szerző saját állítását Hillary Clinton kampányának sikertelenségével támasztja alá. A cikk írója szerint Hillary az egész kampányát a női szolidaritásra alapozta. Fehérbe öltözött, megjelenésével a szüfrazsetteket idézte meg, és reményt adott, hogy keze a legmagasabb üvegplafonig is el fog érni. Olyan ügyeket helyezett előtérbe, mint a gyermekvédelem, valamint az egyenlő fizetés nemre való tekintet nélkül, és kampányában többször megjelenítette Trump nőellenességét, reményt adva azoknak a nőknek, akik saját életükben is ennek az áldozatai. A fehér nők 53 százaléka azonban Trumpra szavazott. Hillary álma figyelmen kívül hagyott számos olyan tényezőt, amely réges-régen inkább széthúzó, mint összetartó erő a nők között. „Tudjuk, hogy ebben a választási szezonban mennyi gyűlölettel kellett szembenéznie Hillary-nek” – mondja a cikkben Lynn Povich, a The Good Girls Revolt című könyv szerzője. – Miért? Mert nem hagyta el Billt? Mert nem akart inkább kekszeket sütni? Vagy mert csalt?”
Számos közvéleménykutatás rámutatott, hogy mennyire sok nő tartotta őt őszintétlennek és megbízhatatlannak. Genderkutatások több alkalommal aláhúzták, hogy ezekért a jellemvonásokért a nők sokkal nagyobb árat fizetnek, mint a férfiak.
De lehet-e vajon leszűrni azt a következtetést Hillary Clinton veszteségéből, hogy a nők nem szolidárisak egymással. Én nem szeretném. Nyilván vannak az esetnek tanulságai, de Hillary csak egyetlen nő a sok közül, és az, hogy ő nem tudta megnyerni magának a nők nagyobb részét, remélhetőleg nem abból fakad, hogy nőnek született. Hiszen ha csupán azzal képes lett volna megnyerni egy elnökválasztást, hogy nő, akkor ugyanott tartanánk, ami ellen küzdünk: nevezetesen hogy nemünk által elképesztő előnyökhöz és hátrányokhoz jussunk. De vissza a női szolidaritáshoz!
Babakocsival van, te gyökér!
A női szolidaritás (és annak szöges ellentéte is) ott van a mindennapjainkban, tetten érhető egészen apró dolgokon, és egészen nagyszabásúakon is. Egyszer babakocsival szerettem volna felszállni a metróra, és már amikor megállt a kocsi, akkor láttam, hogy rossz ajtónál állok, nem ott van a babkocsis hely.
Kép: Getty Images
Ahogy nyílt az ajtó, gyorsan megfordultam, és a jó ajtó felé vettem az irányt. Véletlenül a „rossz” ajtónál szállt le egy huligán banda, akik közül két férfi hangos szóval nekem is esett, hogy talán büdös nekem az az ajtó, ahonnan ők szállnak ki. Egyszercsak megszólalt egy női hang ugyanebből a csapatból és azt mondta: „babakocsival van, nem látod, te gyökér?” Ennél szebb női szolidaritási pillanatot el sem tudok képzelni. Amikor mindent felülír az együttérzés, mindegy, hogy ki milyen társadalmi osztályhoz tartozik és milyen szépen beszéli a magyar nyelvet. Megfordultam és odakiáltottam egy köszit, a nő megeresztett egy félmosolyt, én pedig elkönyveltem egy női diadalt. De ugyanennek ott van az ellenkezője. Például egy hisztiző gyerek fölötti ítélkező és megvető pillantások az anya felé, a legtöbbször nőktől.
Az anyai szolidaritás egyébként is vékony jég, hiszen annyi ítélkezést, de közben annyi támogatást, amit anyák képesek adni egymásnak, más talán nem is tud.
Nemrég egy nagyon meghatározó és rengeteg tagot számláló online közösségben, amelyben 99 százalékban anyák vannak, az egyik alapító egy röviden és diszkréten megfogalmazott posztban közzétette azt az infót, hogy a házassága nincs a toppon. Nem derültek ki konkrétumok, senki nem szidott senkit, csak azt lehetett tudni, hogy a poszt szerzője, aki egyébként ezt a közösséget létrehozta, nehéz időket él. Ott és akkor ebben az online közösségi térben egész egyszerűen harapni lehetett a szolidaritást. Senki sem ítélkezett, senki nem szidott senkit, a férfigyalázásnak még csak a csírája sem született meg, hanem egyszerűen ömleni kezdett a támogató energia. Ezt látva fogalmaztam meg, hogy igenis létezik női szolidaritás, és hogy a nők elképesztő összefogásra képesek, ha valakit, aki fontos nekik, erősíteni kell. A női szolidaritás sokszor csak egy fél mondat, egy gesztus, és segítő kéz, vagy akár egy félmosoly, de amikor megszületik, nagyon sokat jelent.
A szolidaritás sárga rózsája
Az interneten böngészve sokszor lehet olyan cikkekre bukkanni, amelyek az év legmeghatározóbb pillanatait listázzák a női szolidaritás tükrében. 2020-ban sok ilyen meghatározó esemény történt: kiderült, hogy a női vezetők a világ minden táján jobban kezelték a Covid-helyzetet, mint férfi kollégáik, és nem mellesleg az Egyesült Államoknak női alelnöke lett. Szolidaritás szempontjából azonban vannak ezeknél kevésbé fontosnak tűnő, mégis nagyon értékes mozzanatok:
Skóciában például ingyenessé tették az összes menstruációhoz kapcsolódó terméket, amelyekhez a középületekben lehet hozzájutni. A brazil női focisták kiharcolták, hogy ugyanolyan fizetést kapjanak, mint férfi kollégáik. A Time magazin Kid of the Year díját egy 15 éves feltalálólány kapta, és két nő is Nobel-díjjal gazdagodott.
Bár nem tavaly történt, hanem 2019 végén, de igazi mérföldkő volt a női szolidaritás hazai történetében a „lúgos orvos” néven elhíresült bűnöző alkotmányjogi panasza elleni sárga rózsás demonstráció. A demonstráció egyik szervezője Mérő Vera volt, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene közösség egyik alapítója. Így foglalta össze gondolatait a női szolidaritásról: „Sokfélét tapasztalok, nincs általános meglátásom. Egyfelől még mindig sok igazság van abban, hogy a nők legkeményebb bírálói maguk a nők, és a legdurvább áldozathibáztatás valóban sokszor nőktől jön. Ettől függetlenül azt is látom viszont, hogy egyre divatosabb az összezárás, a kiállás egymás mellett, egyre gazdagabbak az érvkészletek, és egyre többen merik felemelni másokért a hangjukat. És ebben a férfiak sincsenek lemaradva.” A közösség oldalán például az igazán építő munkát végző hozzászólók (mert ez is egyfajta önkéntes munka) között a férfiak aránya közelíti az ötven százalékot. „Olyan is akad, aki bevallja, hogy eredetileg trollkodni jött, de menet közben meggyőzte az oldal és a szemlélet, na meg a többi kommentelő. A férfiak szerepe nemhogy nem lebecsülendő, de talán bizonyos értelemben még fontosabb is. Hiszen ha inkább náluk van a hatalom, akkor nekik van igazán lehetőségük kiállni az azonos jogokért és megítélésért. Szerencsére egyre többen meg is teszik ezt.”
(A Nők Lapjánál alapesetben kerüljük a káromkodásokat, vulgáris kifejezéseket, vannak azonban olyan szövegrészletek, idézetek, amelyekben az adott szónak oka, jelentősége van, ilyenkor nem helyettesítjük őket egy finomabb verzióval – a szerk.)
Kiemelt kép: Getty Images
