1. Mi a legkedvesebb gyerekkori emléke?

Talán az, ahogy megérkeztem a Földre. Mesélték, hogy kék-zöld voltam, nyakamra tekeredett a köldökzsinór, és nehezen, de felsírtam. Ezzel óriási örömet szereztem édesanyámnak, a bábának meg a három nővéremnek, akik rögtön elrohantak, és kikürtölték: fiú! Tehát a születésemmel azonnal megörvendeztettem öt nőt a mohácsi otthonunkban.

2. Ki volt élete első szerelme?

A gimnáziumban zenekart alapítottunk, és én duettet énekeltem egy gyönyörű, tüsi hajú lánnyal – „kinek is kell egy tüskés, bolondos figura…” –, de néha hamis volt, én pedig leszúrtam. Aztán a barátaim noszogatására mégis hazakísértem. Nem volt csók, de a vállát átöleltem. Ettől olyan boldog lettem, hogy búcsúzás után is úgy tartottam a karomat, mintha ott lenne!

3. Mi az, amit sosem kérdezett meg a szüleitől?

Apám cipészmesterből lett a városi tanács egyik vezetője, anyám varrónőből lett a begyűjtési osztály dolgozója. Összefért a „kommunistaságukkal”, hogy az úttörő gyerekeiket beíratták hittanra? Szegények voltunk, öt gyereket kellett felnevelniük… Túlélni akartak?

4. Mi az, amit a saját kárán tanult meg?

A kishitűség és a gyávaság kezelését. Merni kell véleményt mondani, és meg kell védeni az igazunkat! Kezdetben amőbaként alakultam, igazodtam – ami a szerepek megformálásakor hasznos volt –, pedig Körmendi János szerint párás szemmel kell nézni, milyen zseniális a rendező (a főnök, a feljebbvaló), majd azt kell csinálni, amit jónak tartunk. Mert hinni kell önmagunkban! Ezt sok-sok pofon után tanulja meg az ember, én ma is tanulok.

5. Mit bánt meg?

Egyszer első osztályosként hatalmas hófúvásban mentem iskolába édesanyámmal. Behunytam a szemem, szorítottam a kezét, és arra gondoltam, ennél jobb soha nem lehet nekem. A meleg kezét fogom, ő vezet… Aztán nyolcadikos koromban már nagyon beteg volt szegény – negyvennyolc évesen vitte el a rák –, mégis azt mondtam: „Anya, kérlek, tedd le a botodat, mert szégyellem…!” Megbántam, ahogy azt is, egy időben úgy gondoltam, nekem mindent szabad. De visszakapaszkodtam, és őszintén mondhatom, boldog családban élek – ma már felnőtt gyerekek és unokák gyűrűjében.

6. Milyen lenne egy tökéletes napja?

Zakynthos szigetén lennék az egész családdal egy tengerparti villában. Beszélgetnénk, fürdenénk, játszanánk a négy tüneményes kislány unokával, mennyei ebédet fogyasztanánk egy tavernában. Estefelé megérkeznének a barátaim. Finom borokat iszogatnánk, aztán zenélnénk, legalább éjfélig. Végül puszi az unoka-kishercegnők orrára…

7. Hol ette életében a legjobbat?

Természetesen Mohácson, ahol Nagy Tibor vezényletével Oscar-díjas halászlé készül.

8. Van olyan álma, ami még nem valósult meg?

Nem valósulhatott meg az az álmom, hogy kilencvenhárom évig éljek. Apám nyolcvanhárom volt, amikor elment, és még nyolcvan körül is udvarolgatott, a bátyja kilencvenhárom évesen tette ugyanezt, és kórusban énekelt. Sikerülhet! Ha az ember normálisan él és elegendő boldogságvitamint vesz magához. Erre törekszem.

9. Mire nem sajnálná a pénzt?

Utazásra! Az egyik házassági évfordulónkon az izraeli Eilatban voltunk. Feledhetetlen! Egyébként a pénz arra való, hogy elköltsük, nem tudok spórolni. Szerencsére az asszonyom igen.

10. Ha van mennyország, hogyan fogja köszönteni az Úristen a túloldalon?

A Hegedűs a háztetőn Tevjéjeként rengeteget alkudoztam az Úrral, ismer engem. „Szia, Tamás! Szerinted mindent megtettél, amit egy jó embernek meg kell tennie?” Mire én: „Igen, uram, igyekeztem, persze ítéletet te hozol. De ha csak eggyel több embernek tettem jót, mint rosszat, akkor a számla gilt!”

A villáminterjú eredetileg a 2016/43. Nők Lapjában jelent meg.

Fotó: Nagy Attila