„Nem feltétlenül az amerikai álmot szeretem Amerikában, hanem azt a tényt, hogy mennyi küzdőszellem van ott, amivel tovább álmodnak azután is, hogy az álmok összetörtek”

 – nyilatkozta Chloé Zhao, amikor 2020-ban megnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt. A nomádok földje című filmjével azóta az Egyesült Államokban is történelmet írt, hiszen márciusban ő lett a második női rendező és az első ázsiai származású nő, aki elnyerte a legjobb rendezésnek járó Golden Globe-ot. A nomádok földje emellett a legjobb film díját is elhozta. Egészen biztos, hogy ezzel a diadalmenete nem áll meg, a filmet összesen hat kategóriában jelölték Oscarra, köztük a legjobb film és a legjobb rendező kategóriában is.

A fenti idézet Zhaótól szépen reflektál az eddigi pályafutására, hiszen három nagyjátékfilmjében az amerikai társadalom perifériájára kalauzolja a nézőit. A végtelen táj a semmi közepén, a mélyszegénység nyomora, a kallódás, a tervek és álmok porba hullása ezekben a történetekben mégsem terel egyenes úton az elviselhetetlen, teljes kilátástalanságba. Zhao ugyanis hisz az emberekben, az emberi kapcsolatok erejében, és ennek filmről filmre egyre markánsabban hangot is ad.

Kaméleon és kívülálló

Chloé Zhao (Forrás: Wikipedia)

Zhao Pekingben született 1982-ben, az apja egy acélvállalat menedzsere, az anyja kórházi dolgozó volt. Vizuális érzékenysége már tinédzserként megmutatkozott, hiszen hobbiból japán típusú képregényt, mangát rajzolt és fan fictionöket írt. A Vogue azt írja róla, lázadó tini volt, kifejezetten lusta az iskolában (igaz, sokan vannak így ezzel ebben az életkorban), és már ekkor rajongva szerette a mozit, egyik nagy kedvence a hongkongi rendező, Wong Kar-wai Édes2kettes című filmje volt. 
Bár alig tudott angolul, 15 évesen a szülei egy londoni bentlakásos iskolába küldték tanulni, majd a középiskolát már Los Angelesben fejezte be. Ezt követően politológiát és filmkészítést tanult New Yorkban. Ezek az évek két szempontból is meghatározó nyomot hagytak a művészetén és személyiségén is. Egyfelől nagy hatással volt rá a nyugati popkultúra, az amerikai és európai filmművészet, ami egyértelműen tetten érhető a filmjeiben. Másfelől a kultúrák közötti vándorélet az identitására is hatott. „Sajnos ahogy nőttem fel, annyit sodródtam, hogy szerintem nem alakult ki erős identitásom. Sehol sem érzem magam otthon, és emiatt, azt hiszem, amolyan kaméleon vagyok” – mondta 2020-ban egy Cannes-i interjúban. Kaméleon-e vagy sem, a vásznon nála egy mélyen empatikus és érzékeny kívülálló szemszög jelenik meg, amivel már a bemutatkozó filmjével kitűnt a tömegből.

Testvérek a rezervátum pusztaságában

Amikor a Sundance Filmfesztiválon 2015-ben bemutatta a Songs My Brothers Taught Me (‘Fivéreimtől tanult dalok’) című első filmjét, két dolog azonnal egyértelművé vált Zhaóról. Az egyik, hogy azon kevés nem-őslakos filmkészítő közé tartozik, aki képes valóban a fókuszba állítani az amerikai indiánokat, és nem biodíszletnek vagy motivációfokozó mellékszereplőnek használja őket egy fehér főszereplő mellett. Ráadásul az őslakosok jelene és valósága érdekli, nem a múlt egzotikus relikviáinak tekinti őket.

A másik, hogy azzal a bizonyos érzékeny kívülállóságával úgy tud pontos tablót mutatni egy mélyszegénységben élő népről, hogy egy pillanatra sem lesz sem giccses vagy hatásvadász, sem lesajnáló. Realistán mesél a helyzetükről, de nem veszi el a méltóságukat.
És ahhoz, hogy ez a film működjön, Zhao mindkét képességére nagy szükség volt. A Songs a Dél-Dakota állambeli oglala lakota Pine Ridge rezervátumban játszódik, és egy testvérpár meghitt és szeretetteljes kapcsolatát mutatja be. Illetve azt, hogyan próbálnak boldogulni egy olyan helyen, ahol túl korán kell felnőni és a felnőttekre nem számíthatnak. Johnny alkoholcsempészetből igyekszik eltartani az anyját és a húgát, de azt tervezgeti, hogy a továbbtanuló barátnőjét követve elhagyja a rezervátumot. Testvére, Jashaun a kamaszkor küszöbén kallódva bejárja a rezervátum fontos helyszíneit, barátságot köt, segít, gondoskodik, tapasztal – mindezt a maga kis csendes, visszafogott módján. Ilyen csendes és visszafogott a film is, egyáltalán nem hibátlan, de nagyon szép. Az a fajta dokumentarizmus, amiben teljesen természetesen lüktet a líraiság is. A hitelességéhez pedig még hozzátesz, hogy a szereplők többsége amatőr színész, akik, ha nem is saját magukat alakítják, de nyilvánvalóan ismerik azokat az élethelyzeteket, amiket Zhao bemutat.

Merre tovább, ha minden elveszett?

A Songs forgatásán találkozott Zhao a huszonéves, fehér Brady Jandreau-val, aki a következő filmje főszereplője lett. A rodeós lazán önéletrajzi elemekből építkezik, Jandreau pedig egy súlyos balesetből lábadozó fiatalembert alakít, aki hiába volt egykor a rodeó feltörekvő csillaga, az orvosai eltiltották a versenyzéstől, illetve alapvetően a lovaglástól is. A srác nagy szegénységben él az apjával és az autista húgával (ezt a filmet is Dél-Dakotában, a rezervátumtól nem messze forgatták), és néha meglátogatja a kórházban egykori példaképét – a szintén huszonéves ex-rodeóst, aki egy agysérülés miatt magatehetetlenül vegetál.

A modern cowboyközeg, a préri, a hegyek – a filmben a western teljes díszlete felvonul, Zhaót viszont az az érzelmi (és fizikai) munka érdekeli, amin a főhősének végig kell küzdenie magát a balesete után. A rodeó ugyanis nemcsak kereseti forrás és kiemelkedési lehetőség, hanem a fiú identitásának szerves része a közösség tagjaként és férfiként is. Ki marad ő, ha mindezt elveszíti? Zhao egy a Songsnál jóval szabályosabb, de szintén nagyon lírai filmben keresi a válaszokat. A rodeós a legnemesebb értelemben feminista film a maszkulinitásról, amiről egy alkalommal a rendező így nyilatkozott:
„Elég független, feminista ember vagyok. Mégis jobban érdekel, hogy férfiakról meséljek, mint hogy nőkről – legalábbis eddig a karrieremben. Természetesen azt gondolom, fontos sokkal árnyaltabb női karaktereket alkotni, mint ahogy a férfitekintet eddig ábrázolta őket, így a lányaink úgy nőhetnek fel, hogy autentikusabban látják viszont magukat a vásznon. Egy csomó nagyszerű női filmes – és férfi filmes is – ezt teszi. Ám én inkább abban találtam megszólítva magam, hogy férfiakat ábrázoljak a női tekinteten keresztül.

El akarom mondani a srácainknak, hogy rendben van sebezhetőnek lenni, és nem kell olyannak lenniük, mint a kemény győztesek a vásznon. El akarom mondani a fiainknak, hogy lehetnek összetört álmaik, mert az igazi hős az, aki így is tovább álmodik. Tudniuk kell, hogy az igazi hős lehet sebezhető, sírhat, és így is szerethető.

Szerintem ez is nagyon fontos a feminizmus számára: hogy közelebb hozzuk egymáshoz a férfiakat és a nőket ahelyett, hogy ellenségekké tennénk őket.”

Úton az Oscar felé

A nomádok földje az idei Oscar egyik legnagyobb esélyese, több kategóriában is. A főszerepet alakító Frances McDormand minden túlzás nélkül korunk egyik legjobb színésznője, Zhao pedig a kritikák alapján elég pontosan eltalálta a keskeny ösvényt a már nagy közönség számára is jól fogyasztható, felemelő dráma és a fajsúlyos társadalmi kérdéseket feszegető dokumentarizmus határán.

A nomádok földje Jessica Bruder Nomadland: Surviving America in the Twenty-First Century című könyvéből készült. Bruder újságíró, aki a saját élményeit rögzítette arról a jelenségről, hogy a 2008-as válság óta több ezer nyugdíjas korú amerikai kényszerül arra, hogy lakókocsiban/furgonban éljen, és afféle modern nomádként rója az Egyesült Államok útjait. Ezek az emberek alkalmi munkákból élnek és ideiglenes közösségeket formálnak, mielőtt tovább indulnak – a szabadság abszolútuma is lehetne, ha nem járna a sarkukban a kiszolgáltatottság és a létbizonytalanság.
A nomádok földje főszereplője egy özvegy ex-tanárnő, Fern, aki az otthonát jelentő kisváros gazdasági összeomlását követően indul útnak, és ahogy az a jó road movie-kban lenni szokott, mindenféle elgondolkodtató helyzetbe kerül és érdekes emberekkel találkozik. Zhao szokásához híven ezeket az embereket igazi nomádok alakítják amatőr színészként (Linda May, Swankie, Bob Wells).
(A nomádok földje hazai bemutatójának az időpontja egyelőre bizonytalan.)

És mi lesz ezután Zhaóval?

Miután várhatóan több Oscart is bezsebel és még további fesztiválokon is díjazzák, Zhaót legközelebb egy Marvel-képregényadaptáció, az Örökkévalók rendezőjeként láthatjuk viszont. Ez elsőre elég nagy váltásnak tűnhet a realista-dokumentarista filmeket követően, de ne feledjük, egyfelől Zhao rajongója a nyugati popkultúrának és mangákat is rajzolt. Másfelől egy-egy ilyen munka nagy lehetőség a rendezőknek, hiszen hozzáférnek olyan technikákhoz és keretekhez, amelyeket másképpen nem tudnának kipróbálni, megtanulni. Jó példa erre a mexikói Alfonso Cuarón esete, aki eleinte vonakodott, hogy elvállalja a harmadik Harry Potter-film elkészítését, de végül nem csak leforgatta a sokak szerint legjobb részt a sorozatból, hanem utólag úgy hivatkozott rá, mint amiből rengeteget tanult a CGI-technikáról.
Kíváncsian figyeljük, hogyan alakul Zhao további pályája, az biztos, hogy hallunk még felőle.