„Engedd el, és megoldódik! Hidd el, lehetne rosszabb is!” Hogyne. Ha el tudnánk engedni, biztosan nem rágódnánk egy problémán, és elhisszük, hogy lehetne rosszabb is, de most is épp elég rossz, legalábbis szerintünk. A szélsőséges pozitivizmus egy legyintéssel intézi el a bennünk tomboló szomorúságot, félelmet, bizonytalanságot. Viszont az a helyzet, hogy egy legyintéstől ezek nem röppennek túl messzire.

A negyvenéves Sára tavaly márciusban, a járvány első hullámában elveszítette építőipari állását. A barátnője és az anyukája a következő mondatokkal reagált a hírre: „Örülj neki, a tartalékaitokból elvagytok egy ideig, legalább most több időd lesz a gyerekre, hiszen online oktatás van! Másképp meg sem tudnád oldani az elsőssel.” „Legalább ti egészségesek vagytok, mi két hete nyomjuk az ágyat! Keresgélj, aztán úgyis akad valami.” Sára válaszul bólogatott, és nem merte kimondani azokat a kérdéseket, amelyek belülről mardosták: „Mi van, ha egy évig sem találok munkát? Miért engem küldtek el elsőnek? Már régóta nem tartanak értékes munkatársnak?” Csalódott volt, szomorú, máskor dühös, és gyakran vette észre, hogy mákszemnyire ugrott össze a gyomra. Ilyenkor arra koncentrált, hogy erős legyen, miért terhelne a bánatával bárkit, hiszen most ennél jóval nagyobb bajokkal küzd a világ.