A gondolkodó ember boldogságban, békében, de háborúk és sorscsapások idején is álmodozik, vágyakozik. Mereng a múlton, örül vagy sír a jelenen, aztán átgondolja a „hogyan tovább?” kérdését. Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap egy tízéves gyerek a vágyairól, az álmairól mesélt nekem. Nem nagy álmok ezek – különösen nem egy ilyen félelemmel, fájdalommal és tragédiákkal teli, fénytelen tavaszon –: csoki és könyv a nyuszitól, jó bizonyítvány a tanév végén és az, hogy végre játszhasson a barátaival, találkozhasson az unokatesókkal.
Az álmok, a vágyak különbözőek és különösek. Mások a gyerekéi, a felnőttéi, a nőéi és férfiéi, az egészségeséi, a betegéi, és nagyon mások az ismeretlen felé tartóéi, aki egy élet munkájának gyümölcsét osztja szét. Mert aki örökül hagy maga után, végakaratában a saját vágyát teljesíti, de azt már sosem tudja meg, hogy pénze, javai arra érdemes kézbe, avagy lyukas csuporba hullanak-e. Ahogy a hirtelen jött hírnévről sem értesül, a hála hangja sem jut már el hozzá.
Gulácsi István szép hosszú életet élt a kanadai Edmontonban kilencvenhat éven át, és nyilván nem márvány emléktáblára vágyott, amikor vagyona felől rendelkezett. Azt sem hinném, hogy valaha arról álmodozott, nevétől lesz hangos a sajtó ott, ahonnan ő alig huszonöt évesen elment, maga mögött hagyva szülőket, testvért, hazát.
Sajnos nem ismertem Gulácsi Istvánt. Annyit tudok róla, hogy boldog házasságban élt, de azt, hogy munkájában, az élet egyéb területein, a lelkében megtalálta-e azt, amiért a nagy vízen túlra indult, nem fogom megtudni. Azt viszont így ismeretlenül is joggal feltételezem, hogy igazi úrként a gesztusok embere volt. A gesztusoké, mert gondoskodott arról, hogy örökségével a magyar embereket, az egészségügyet támogassa. Van-e kellemesebb feladata egy Alberta állambéli tiszteletbeli konzulnak, mint jó hírt közölni egy magyar kórházzal? Odatelefonálni és tolmácsolni egy végakarat mondatait, nevezetesen, hogy csaknem hetvenmillió forintot hagyott rájuk egy külhoni magyar férfi? És van-e kellemesebb feladat egy kardiológus főorvos számára, mint hogy a szívvel adott ajándékot gyógyító-, diagnosztizálóeszközökre költse a kórház nevében? Ugye nincs? És ezt minden bizonnyal Gulácsi úr is tudta, azért a gesztus, hogy vagyona egy részét a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Hetényi Géza Kórház kardiológiai osztályának alapítványára hagyta. Amikor az óhazát látogatták, rendszeresen gyógyították Szolnokon a feleségét, és ez minden bizonnyal honvágyat, hazaszeretetet ébresztett benne. Bízom benne, és hiszem, hogy élnek még valahol Gulácsi Istvánok.
Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.
