A tabu kifejezést a 18. században ismerte meg az európai kultúra, miután 1777-ben James Cook és Georg Foster felfedezők a Tonga-szigetekre látogattak, és megismerkedtek ennek a kifejezésnek a jelentésével. A tongai emberek a „tapu” szót használták mindenre, amiből tilos volt enni és amit tilos volt használni. A tapu ma már Tongán is kicsit más jelent, most az olyan „szent” dolgokra használják, amelyeket vétek nem betartani vagy megsérteni. Ha szeretnénk nagyon röviden megfogalmazni, manapság mit jelent a tabu a köznyelvben, nincs nehéz dolgunk. Tabu az, ami nagyon is létezik, mégsem beszélünk róla. Érdekes, hogy milyen gyakran elfelejtődik, hogy valami miért is lett tabu. Mivel nem beszélünk róla, a kiváltó ok, ami idáig vezetett, szinte el is tűnik. A kimondatlan szavak elfeledtetik a tabusítás valódi okait, pedig ezek az okok azok, amelyek a probléma gyökerei.
Csak ne a fiúk előtt!
Az, hogy egy adott nemzet számára melyek a leggyakoribb tabuk, sokat elárul az adott kultúráról. Németországban például óriási tabunak számít az adósság. Az önellátás képessége igazi német erény, egy olyan érték, amely a német társadalmi megítélésben nagyon előkelő helyen szerepel. Vannak azonban olyan egyetemes tabuk, amelyekről a világ legtöbb részén az emberek túlnyomó többsége nem képes nyíltan és őszintén beszélni. Kísérletképpen beütöttem a Google keresőbe angolul azt a kérdést, hogy „miért nem beszélünk a…”, hogy lássam, miket dob ki legnépszerűbb témáknak, amelyekről nem beszélünk. Első helyen a mentális egészség, második helyen a halál szerepelt.
A dobogó harmadik fokán a menstruáció, negyedik helyen pedig a menopauza szerepelt. Tanulságos kis sorrend, amelyet ráadásul a tévedhetetlen algoritmusok raktak össze, tehát nagyjából valóban tükrözik a valóságot.
Rögtön szembetűnik, hogy a négyes lista két szereplője csak a nőket érintő téma, tehát az is rögtön egyértelmű, hogy a tabusítással járó kényelmetlenségeket nagyobb részben továbbra is a nők kell, hogy elviseljék.
Haladjunk az egyszerűbbtől a bonyolultabb felé. Talán a menstruáció az, amelynek a tabusítása ellen most már a világ legtöbb pontján nők milliói tesznek nap mint nap. Emlékszem, amikor kamasz voltam, és bejött az iskolába egy előadó, hogy beszéljen a lányoknak a menstruációról, a fiúkat kiküldték az udvarra focizni. Egy apró gesztus, amely pontos képet festett az akkori társadalmi elvárásokról.
Miközben bent a lányoknak arról beszéltek, hogy a menstruáció nem betegség, nem szégyen, és az élet része, addig a fiúkat elküldték focizni, hogy még véletlenül se hallják ezeket az igazságokat. És ezzel meg is ágyaztak annak a tévhitnek, hogy a menstruáció valami olyan dolog, amit titokban, diszkréten kell intézni.
Meggyőződésem, hogy ha a kamaszfiúk benn maradhattak volna ezeken az előadásokon, akkor sokkal több empátiára tettek volna szert a nőkkel kapcsolatban, és nem gondolná egyikük sem, hogy a menstruáció undorító és visszataszító. Mint ahogyan később, amikor intim közelségbe kerülnek nőkkel, rendszerint már egyáltalán nem gondolják ezt. Mert megismerik azt a dolgot, aminek az iskolában a közelébe sem engedték őket.
A menopauza is egy olyan téma, amellyel kapcsolatban történtek jelentős előrelépések az elmúlt években, évtizedekben. Néhány évvel ezelőtt hallottam nagynénéimet a menopauzáról beszélgetni, és mindnyájan egyetértettek abban, és ezzel együtt persze komolyan sérelmezték, hogy erre őket senki nem készítette fel. Elmondták, hogy saját anyáik erről egy szót sem szóltak nekik, és mivel úgy szocializálódtak, hogy a változó kor nem téma, sokáig baráti beszélgetéseikben sem merült fel. Amint azonban volt lehetőségük nyíltan beszélni erről egymással, és egyáltalán tudatosítani magukban, hogy amit éreznek, amin keresztül mennek, amilyen tüneteik vannak, az teljesen normális, máris könnyebben vették az akadályokat.
Hogy mondjam, ha nincs szavam?
Napjainkban a menstruáció, a menopauza, vagy épp a szülés és a szülés utáni állapot mind olyan témák, amelyek – köszönhetően többek között a közösségi médiafelületeken egyre inkább elfogadottabb szókimondásnak – egyre kevesebb tabusított részlettel bírnak. A tabusítás ellen dolgozni, azaz tabutlanítani (jellemző, hogy ilyen szó nincs is) egyáltalán nem könnyű feladat, és eszközeink sem feltétlen vannak rá.
A nyelv is ellenünk dolgozik, hiszen amiről sokáig, akár évtizedekig, évszázadokig nem beszéltünk, arra nincsenek is megfelelő szavaink.
Szavak nélkül pedig hatványozottan nehéz beszélni valamiről, amiről amúgy sincs élő és elfogadott retorika. Néhány évvel ezelőtt egy Kiran Ghandi nevű hobbi maratonista tüntető jelleggel tampon és egyéb menstruációs eszköz nélkül futotta végig a London Marathont véres nadrágban, hogy felhívja a figyelmet a menstruációval kapcsolatos stigmákra. Voltak, akik undorítónak találták, és persze voltak olyanok is (sokkal többen), akik bátor tettnek tartották, amit volt mersze végigcsinálni.
Mindig kellenek olyanok, akik szélsőséges eszközöket választanak, amikor tabukat szeretnének döngetni, hiszen ők lesznek majd azok, akiken felbuzdulva mi is el merünk kezdeni beszélni ezekről a dolgokról először csak halkan, a szűk környezetünkben.
Az egyik legérdekesebb dolog a tabukkal kapcsolatban az, hogy mennyire meghökkentő tud lenni, amikor valaki veszi a bátorságot, és beszélni kezd róluk. Kénytelen vagyok megint a menstruációra visszakanyarodni. Gimnazista koromban egyszer (vagyis százszor, de most nem ez a lényeg), nagyon rosszul lettem a tanítás közben az erős görcseim miatt. Valamelyik osztálytársam elkísért az iskolaorvos rendelőjébe, ahova utánam jött a 35 év körüli férfi történelemtanárom, hogy segítsen. Rettegtem, hogy mit mondjak majd neki, hogyan fogom tudni leplezni a rosszullétem valódi és számomra nagyon ciki okát, amikor a tanár azzal az egyszerű kérdéssel fordult hozzám, hogy menstruálok-e. Meg tudtam volna ölelni hálából, hogy ennyire megkönnyítette a helyzetemet, és csak annyit kellett mondanom, hogy igen. Utólag visszagondolva pedig még hálásabb vagyok neki, mert ez még valóban azokban az időkben történt, amikor mi úgy tanultuk, hogy a fiúknak és a férfiaknak ehhez semmi közük nincsen.
Az igazság felszabadít
De hogy visszakanyarodjunk az eredeti listához, ideje szót szólni a manapság „legnépszerűbb” taburól, a mentális egészségről, és minden idők legnagyobb tabujáról, a halálról. Van egy ismerősöm a Facebookon, 20 éve nem láttam, valójában életemben egyszer találkoztam vele, tehát ki merem jelenteni, hogy nem ismerem. Ez a velem egykorú nő bipoláris, és rendszeresen posztol az állapotáról.
Először én is meghökkentem azon a nyíltságon, amellyel képes erről a lehető legszemélyesebb témáról beszélni, de valahogy nekem ő lett a nagy felismerésem, ő nyitotta fel a szemem, hogy az igazságot egyszerűen kimondani valójában a lehető legnagyobb szabadság.
És akkor mindegy is, hogy halálról, mentális betegségről, menstruációról vagy miről van szó, a lényeg ugyanaz: az igazság felszabadít. És egyre kevésbé értem, hogy miért éri meg a másik utat választani.
A magánéletem úgy alakult, hogy sok olyan mozzanata van, amelyről rövidtávon egyszerűbb lenne nem beszélni, de én természetesen nem rövidtávra tervezek, ha komoly dolgokról van szó. A kislányom örökbefogadása fantasztikus tanulási folyamat volt számomra arról, hogy mennyivel egyszerűbb igazat mondani, mint ködösíteni, és hogy a felnőttek általánosságban milyen keveset néznek ki a gyerekekből azzal kapcsolatban, hogy mit bír el a kis lelkük. Természetesen az örökbefogadás első pillanatától biztos voltam benne, hogy ezt soha nem fogom eltitkolni a gyerekem elől, a kivitelezésben azonban nem volt gyakorlatom. Akkor jutott eszembe egy nagyon egyszerű, de nagyon inspiráló mondat, amit egy pszichológustól hallottam. Egy ismerősöm fordult hozzá, aki épp válófélben volt a férjétől, és hosszan ecsetelte a helyzetét levélben a pszichológusnak, majd feltette a kérdést: „mit mondjak a gyerekemnek?”
A pszichológus minden idők legösszetettebb egyszavas válaszát adta, amikor csak annyit felelt: „az igazat”.
A kislányom szókincsében már most ott vannak az olyan kifejezések, mint az örökbefogadás, a cigány, vagy épp a halál, és háromévesként körül-belül ugyanannyit törődik ezek mélyebb jelentésével, mint mondjuk a polip, az epizód vagy az overál szavak jelentésén. Beszéltünk már a halálról, az elmúlásról, a betegségről és mások elvesztéséről, villanyoltás után azonban nem ezektől a dolgoktól fél. Hanem a farkastól, aki megharapja a lábát. Talán azért, mert arról sokkal kevesebbet tud, és még soha nem látta közelről.
