A lóversenyzés ma ismert hagyománya brit földről származik – Angliában például még most is rengeteg ilyen jellegű eseményt tartanak – Magyarországon ebben a formájában gróf Széchenyi István honosította meg.
Korábban a lóversenyzés egészen más társadalmi osztály szórakozása volt: a falusi emberek futtatták meg a főtéren a lovaikat, egyrészt szórakozásból, másrészt az erkölcsi diadalért – minél gyorsabb volt a ló, annál nagyobb elismerésnek örvendett a gazdája –, harmadrészt pedig azért, mert a győztes állatok eladásával jókora haszonra tehettek szert.
Az első pesti lóversenyt 1827. június 6-án, egy négynapos versenysorozat keretében rendezték. Az osztrák és magyar felsőosztály apraja-nagyja részt vett a társasági eseményen, mindezt jól bizonyítja, hogy Károlyi György gróf lova, Babeca, Széchenyi István gróf Al Borak és Prodigious nevű lovai, illetve Eszterházy József gróf, Szultán nevű patása is a győztesek között voltak – hogy csak néhány nagyobb nevet említsünk.
Ezen az 1907-ben készül képen a felső középosztály egyik legendás párja Kürthy Berta (fehérben) és Magyar Elek láthatóak. A hölgy Szemere Bertalan unokája volt, a férfi ismert újságíró, így nyilvánvaló, hogy ott volt a helyük az eseményen.
Jókai Mór így írt a városligeti Lóversenytérről az Útleírásokban: „A most már világhírre kapott budapesti lóversenyek alkalmával ismét új életképet mutat a Városliget. A Stefánia út a leglátogatottabb sétahellyé válik. Egyik úri fogat a másik elé vágtat, egész sora a négylovas hintóknak versenyez egymással; a hintókban a szépség, a divat gárdaezrede vonul el szemeink előtt, melynek nem akar vége szakadni; s ez a tömege a szépségnek elfoglalja a versenytér tribünjeit. Lenn a turfon látni a hazai közélet celebritásait, híres külföldi vendégekkel együtt, de körülöttük ott nyüzsög, ott forr az egész néptömeg: diák, kereskedő, iparos, s az mind lesi, várja a versenyeredményét, keresi a totalizatőrt, fogad a paripákra s osztozik az izgalmaiban, örömében és csalódásaiban a főrangúak mulatságának, s harsogó éljennel üdvözli a győztest.”
A hölgyek kalapja ugyanúgy státusszimbólum volt, mint manapság például a rangos brit Royal Ascot versenyen, ahol a nők egymást túlszárnyalva igyekeznek cifra fejfedőt választani, hiszen minél díszesebb a kiegészítő, annál tehetősebb viselőre utal. Ez régen sem volt másképp.
A Kincsem Park pályája 1926-ban készült el, innentől kezdve az úri közönség egyik kedvenc találkozóhelyévé nőtte ki magát, persze ugyanúgy megfordultak az alacsonyabb társadalmi osztályok is itt, de ők elszeparáltan, másik tribünön foglaltak helyet.
A 20-as évekre a lóversenyzés virágkorát élte, de a második háború elvesztésével mindez a múlté lett. Hiába fogtak össze a lószerető szakemberek, a katonatisztek és a nemesség is, hogy felélesszék a sportot, a politika nagyban megnehezítette tevékenységüket, ugyanis az arisztokrata világ miliőjét idéző játék nem volt összeegyeztethető a kommunizmus eszméivel.
Az elmúlt évtizedek változásai nagyban rajta hagyták a nyomukat a magyar lóversenyzésen, de nem véletlen, hogy annak idején lovas nemzetnek neveztek minket: ez a most még zárkózott világ egyre nyitottabbá válik mindenki előtt, és talán idővel ismét régi fényében ragyoghat.
Szigeti Hajni kolléganőnk a Kincsem-parkban járt, izgalmas riportját a Nők Lapja 2016/45. számában olvashatjátok. A magazin az előfizetőkhöz november 8-án, az újságárusokhoz pedig november 9-én érkezik.
Szöveg: D.A.
Fotó: Fortepan/Magyar Bálint, Gyöngyi, Schmidt Albin, egykor.hu, mek.oszk.hu, tankonyvtar.hu