Orvos- és jogászdinasztiákat ismerünk bőven, ám műkereskedő apa-fia párosra Magyarországon eddig nem volt példa. Most éppen alakulóban van egy. Kieselbach Ákost az édesapjáról, Tamásról, a Kieselbach Galéria és Aukciósház alapítójáról, a magyar műkereskedelem ismert képviselőjéről faggatom.
Édesapád boldog lehet, hogy van kire bíznia az életművét, ráadásul éppen a saját fiára, aki a keze alatt tanulta ki a szakmát.
Persze, de azt hangsúlyoznom kell, hogy apám nagyon liberálisan nevelt, soha nem gyakorolt rám nyomást. Ellenkezőleg, mindig abban támogatott, ami éppen érdekelt. Érzékeny művészettörténészként jól ismeri az emberi lélek működését, és ösztönösen érezte, hogy ha erőszakkal terel erre, talán azért is másfelé fordulok.
Mi érdekelt téged gyerekként?
Legelőször a fotózás. Ennek egyébként hagyománya van a családunkban, már a dédnagyapám is rengeteget fényképezett, és apunak is hatalmas fotógyűjteménye van; a családi albumból több mint kétszáz darabot adományozott a Fortepannak Egy német–magyar család története címen. Engem 8-10 évesen a tetoválások és a graffitik foglalkoztattak leginkább. Emlékszem, kint voltunk a Sziget Fesztiválon apuval, és én vadásztam a szebbnél szebb tetkókra. Mai szemmel elég meredeknek tűnik, de vadidegeneket kértem meg, hogy húzzák fel a pólójukat, mert szeretném lefotózni a teljes motívumot. Arra voltam kíváncsi, milyen ábrákat, jeleket, szimbólumokat akar egy-egy ember az egész életén át magán viselni. Bizonyos szempontból a műgyűjtés is hasonló kérdéseket vet fel, csak ott nem a bőrükre, hanem a gyűjteményükbe keresnek képeket az emberek. A másik emlékem, amikor a nagymamámmal bicikliztünk Szentendre felé, és én az Óbudai Harisnyagyárnál megpillantottam a graffitikkel borított falat. El voltam ragadtatva, attól kezdve hetente háromszor-négyszer kimentem, hogy lássam, mi az új termés, vagy mi törlődött le. Volt egy Nikon One nevű srác, igazi művész, akinek a képe mindig fent maradt a falon. Ennek is van máig érő tanulsága. Hogyan emelkedik ki a minőség a középszerből, van-e biztosíték a mű túlélésére, és miért kell mindent rögzíteni, nehogy örökre eltűnjön a szemünk elől.
És mikor lett a graffitiszerelemből műtárgyak iránti rajongás?
A maastrichti vásáron, ahol a világ élvonalbeli galériái állítanak ki. 13 évesen jártam ott először apuval. Együtt néztük végig a sok ezer műtárgyat, és a végére elkezdtem felismerni a korábbi standokon látott festők képeit. Amikor először azonosítottam egy régi mestert, bizonyos Johann Georg Platzert, apu meglepetten rám nézett, és nagyon megdicsért. Attól kezdve nem volt megállás, több füzetet írtam tele a művészek nevével. De nem csak ezért volt mérföldkő számomra az a vásár. Hanem mert végre kapcsolódni tudtam édesapámhoz. Addig valahogy nem találtam hozzá az utat, ő soha nem focizott velem, legfeljebb néhány közös memoryzásra emlékszem – egyébként abban mindig megvertem! –, kizárólag a festmények, könyvek és az utazás érdekelte. Ettől kezdve azonban együtt jártuk a világ múzeumait, és a vizuális éhségem csillapíthatatlannak bizonyult.
