Nem az őskőkorból visszamaradt, nőket lenéző férfiakról beszélünk, nem a szenvedélybetegekről vagy a bántalmazókról, hanem a rendes, szeretni való társainkról. Akikkel jó élni. Csakhogy a velük való együttléthez is szükségünk van mankókra, például acélidegekre és túlfejlett humorérzékre.

Autó, feleség, férj, nem rossz trió, ha a férfi vezet. Ám ha az anyósülésre kényszerül, minden megtörténhet. Egy acélidegzetű, budapesti olvasónk szerint, akit most Veraként fogok emlegetni, a férjek, élettársak többsége ilyenkor vadul kapaszkodik a fogantyúba, sóhajtozik, „segítő” megjegyzéseket tesz, azaz minden gesztusával érzékelteti, hogy az életét kockáztatja, ha a párja a sofőr. Vera nemcsak az ismert szózatokat emelgeti fel – „Válts már ötösbe! Miért totyogunk? Fékezz! Ne fékezz hirtelen! Nem kell ekkora követési távolság! Tarts nagyobb követési távolságot! Előzd meg azt a hülyét! Ne előzz vadul! Be tudsz parkolni?” –, hanem egy sokkoló közlekedési helyzetben is bemutatja szeretett férje empátiás készségét.