Füst Milán fiatalon írta meg a magyar drámairodalom egyik legszebb művét, a Boldogtalanokat.
„Fiatalkorom fényessége”, vagy „ékessége”, már nem tudom, hogyan nevezte, de büszke volt erre a művére. Nagy műnek tartotta.
(Az is.)
Be is mutatták valaha, valami kis színházban, a barátok gratuláltak hozzá, s aztán elfeledték a darabot, úgy tűnt, örökre.
Naplójában minden mondatot, kritikai észrevételt föl írt.
Élete annyira visszhangtalan volt, hogy minden jó szót és főleg dicséretet följegyzett magának.
Főleg a jókat. A lelkes szavakat.
De maga a napló is sokáig kiadatlan maradt.
Borzasztóan fáj az ilyesmi.
Hogy szül valaki egy gyereket, akiről tudja, hogy szép és jó és tehetséges, sőt zseni – de nem viszi semmire.
Elfelejtik, hagyják megöregedni és meghalni.
Milán bácsi teli volt engesztelhetetlen, vad keserűséggel.
Így mondom, „Milán bácsi”, mert amikor megismertem, már rozzant öregember volt.
Bottal járt, és két oldalról támogatták.
Az történt ugyanis, hogy közel fél évszázados késéssel bemutattuk a művét.