Kovács Eszter, a Mat on the Moon jógaközösség alapítója évekig marketingmenedzserként dolgozott, majd saját kiégését felismerve (rosszul aludt és hátfájósan kelt, „mert éjjelente képzeletbeli vitákat nyert meg”) kezdett el jógázni, meditálni és mindfulnessről tanulni. Közösséget alapított, viselkedéspszichológiai kurzust, jógaoktató képzést és meditációs tréningeket végzett, folyamatosan képezte magát a mindfulness és a pszichoszomatikus betegségek területén, ma pedig már népszerű workshopokat tart, és könyvet is írt arról, mik azok az egyszerű dolgok, amiktől a hétköznapokban jobban érezhetjük magunkat.
Eszterrel Köszi, jól címmel a Libertine-nél megjelent könyve kapcsán beszélgettünk hedonikus adaptációról, stresszről és arról, hogyan tudunk kevesebbet vállalni, ezáltal helyet csinálni életünkben a jónak – még az év végi hajtásban is.
Aki Köszi, jól címmel ír könyvet, az az év végi hajrában, hideg, nyákos időben, válság közepette is köszöni, jól van?
Most éppen igen. De abban azért, hogy idén decemberben ezt tudom mondani, rengeteg tudatosság van. Tudatosabbá kellett válnom abban, hogy mennyit vállalok a karácsonyi időszakban, hogyan szervezem a napjaimat, mi a prioritás, és mi nem az. Kellett hozzá néhány kifejezetten hányattatott, űzött advent, de most, köszi, jól vagyok.
És az vajon normális, hogy én, bár várom a karácsonyt, nem vagyok jól? Hogy úgy érzem például, az én lelkemen szárad, hogy jól sikerül-e minden karácsonykor, és félek, hogy nem fog összejönni?
Persze hogy az, és én sem vagyok mindig jól. Kifejezett viszketési rohamaim vannak például, amikor olyat hallok, hogy stresszmentes karácsonyi készülődés, mert egyszerűen nincs olyan, hogy stresszmentes. A stressz az élet abszolút szükséges része, ami azért tör ránk, mert úgy érezzük, hogy egy helyzet valamilyen szempontból túláradó, túlmutat a belső vagy külső erőforrásainkon. Azaz nem tudjuk, hogyan oldjuk meg, félelmet kelt bennünk, nincs rá időnk vagy akár anyagi erőforrásaink. Ha valami, hát ez tökéletesen leírja a nyomást, ami karácsony közeledtével nehezedik ránk. Ettől egészen könnyen tudja rosszul érezni magát az ember.
A könyvedben írtál róla, hogy te milyen jelekből vetted észre, hogy az objektív körülmények ellenére nem vagy jól. Tapasztalataid alapján legtöbbünknél milyen jelek utalnak arra, hogy túl sok volt a stressz?
Sokszor jelentkeznek pszichoszomatikus tünetek a krónikus stressz tüneteiként. Megemelkedett vérnyomás, fejfájás, mellkasfájdalom, gyomorfájás, amikkel kapcsolatban sokszor nem is azonosítjuk be, hogy mi okozza őket, főleg ha egyébként minden úgy megy az életünkben, hogy kívülről nézve nem is lehetne okunk a panaszra. Ezek egyébként alapvetően normális stresszreakciók. Az, hogy egy félelmetes helyzetben készenléti üzemmódban vagyunk, az evolúció során kifejezetten hasznos volt, mert el kellett ugrani a kardfogú tigris elől. De ma már ezek a folyamatok nem mindig vannak a hasznunkra, például jó lenne, ha nem vágná magát az egész testünk harcolj vagy menekülj módba egy undok munkahelyi e-mail miatt, mert a modern világban ez nem hoz megoldást. A jó hír viszont az, hogy ezeknek a reakcióknak az intenzitása tompítható, ráadásul nem is olyan ördöngös módszerekkel. Azaz nem kell órákig pörögnöd azon, ami a munkában történt, vagy álmatlanul forgolódnod egy kisebb vita után. Tulajdonképpen ezekről a módszerekről szól a Köszi, jól.
Milyen módszerekkel tudunk átlendülni azon, hogy szétfeszít az a száz dolog, amiért egyszerre vagyunk feszültek?
Az egyik legjobb technika, ha az ember visszaveszi a légzése feletti kontrollt. Amikor stresszes vagy, és elkezded kapkodni a levegőt, a légzés szándékos lelassításával üzenhetsz az idegrendszerednek, hogy helló, félreérted a helyzetet! Hosszú belégzés orron át, még hosszabb kilégzés orron át. Ilyenkor azt mondod az idegrendszerednek, hogy igazából nem kell félni, nem kell menekülni, nem kell aggódni. Rendben van minden, csak bosszúság ért, de nincs közvetlen életveszély.
Te hogy látod egyébként, többet stresszelünk mostanában, mióta sokat és negatív irányba változtak az objektív külső körülményeink? Esetleg másképp törődünk a lelki egészségünkkel, mint a válság és a covid előtt?
A Mat on the Moon még a Covid alatt indult, ezért az előtte lévő időszakkal kapcsolatban nincs igazán viszonyítási alapom. Azt viszont észrevettem, hogy
a járvány az összes negatívumával együtt valahogy időt és teret adott az embereknek, hogy felismerjék, mi nehéz az életükben, és hol találják meg azt a könnyedséget, amire vágynak.
Például a jógában, mindfullnessben, meditációban?
Akár ott is, de ugyanilyen fontos az is, hogy a közösségeinkben megtaláljuk a helyünket, és otthonosan tudjunk lenni a körülöttünk lévő világban. Hogy meg tudjuk szűrni a felénk érkező ingerek közül azokat, amik valóban fontosak. Akárhogy akarod, az, ami körülvesz, be fog szivárogni a mindennapjaidba, csak az nem mindegy, hogyan reagálsz erre.
Ma az egzisztenciális szorongás az egyik leginkább közös élményünk. Ennek kezelésével belül van dolgunk, vagy a külvilággal kapcsolatos viszonyt kellene felülvizsgálni?
A pénzhez való viszonyunk egészen kicsi korunk óta velünk van, nagyjából 3 éves korunktól van tudatunk arról, hogy a családunk milyen anyagi helyzetben van, felfogjuk, hogy, mondjuk, a pénz az egy nehézség és egy konfliktusforrás a családban, vagy lehetőség arra, hogy olyan dolgokat vegyünk, amiket élvezünk. Emiatt azt gondolom, hogy a pénz sokkal több, mint egyszerű tranzakciós dolog, és nagyon sokan összefüggésbe is hozzák a saját értékükkel azt, hogy mennyi pénzt kerestek.
Egy-egy ilyen nehezebb időszakban, mint a mostani, sokan úgy érzik, hogy a saját értékük is csökken azzal, hogyha a bankszámlájuk nem felfelé ível.
Ez van most belül. Kívül pedig az, hogy folyamatosan üzenetet kapunk arról, hogy hogyan kéne élnünk, milyen ruhákat kéne hordanunk, mennyit kellene dolgoznunk, és mennyi pénzt kéne keresnünk, milyen gyorsan kéne sikeresnek lenni, és nehéz ezt tudatosan kezelni. Jó kezdet lenne, ha ezeket a külső hangokat lejjebb tudnánk tekerni azzal, hogy többet figyelünk befelé, a saját valós igényeinkre.
Mit tegyünk a káros összehasonlítás helyett, amikor mást se látunk például a közösségi oldalakon, csak hogy megint mi mindent elért X vagy Y?
Csináljunk például idén fordított bakancslistát (erről mi is írtunk korábban – a szerk.), hogy visszanézzünk arra, mi mindent csináltunk már meg ebben az évben. Amikor év végén pörgeted az Instát, és rájössz, hogy már mindenkinek ki van dekorálva a háza, annyit költött dekorációra, amit te egész évben nyaralásra, könnyen elkenődsz, és könnyen érezheted úgy, sehol se tartasz. Lehet ilyenkor nagy terveket kovácsolni, és az is előrevivő, motiváló tud lenni, de szerintem többet ad, ha leülsz, átgondolod és élvezed azokat a dolgokat, amiket már elértél. Minden apró siker, mérföldkő felkerülhet erre a listára, ami motivál a későbbi céljaidhoz vezető úton, ahelyett, hogy nyomasztana. A másik, hogy keress jobb referenciapontokat. Olyan embereket, akik pár lépéssel és nem kilométerekkel járnak előtted. Persze lehet inspirálódni a példaképeidből, de könnyen rácsúszunk arra, hogy elkezdjük a saját életünket az övékhez hasonlítani.
Könnyen elfelejtjük a saját sikereinket?
Nem csak a sikereket: hedonikus adaptációnak hívják azt a jelenséget, hogy könnyen hozzászokunk a jó dolgokhoz, amikre nagyon sokáig vágytunk. Amikor nyomulsz egy előléptetésért két évig, akkor az új pozíció két hónap múlva nagyjából teljesen rutinná válik, és már nem azzal az elégedettséggel mész be reggel, hogy na ezért az asztalért dolgoztam annyit. Hozzászoksz az autóhoz, a kávéfőzőhöz, de még ahhoz is, hogy tartalmas emberi kapcsolataid vannak. Nagyon jó néha emlékeztetni magunkat arra, hogy képesek voltunk elérni ezt vagy azt a célunkat, és hálásnak lenni azért, amink van.
A hála több ponton előkerül a könyvedben: három olyan dolgot írsz, amitől szerinted garantáltan szebbek lesznek a napok: kikérni az extra sült krumplit, kedvesnek és hálásnak lenni. Egyszerűnek tűnik, de egy olyan világban, ami diétáról, trollkodásról és elégedetlenkedésről is szól, nem is olyan könnyű.
Úgy fogalmaznék, hogy valóban egyszerűek ezek a dolgok, de attól még nem könnyűek, és nem is könnyű meggyőzni az embereket, hogy ezek vagy az általam is gyakorolt jóga, meditáció vagy épp mindfullness mennyire hatékony tud lenni. Hiába van tudományos bizonyíték arra, hogy ezek segítenek, nehezen megy át, hogy nem világmegváltó újítások hoznak ki a nehéz helyzetekből, hanem ezek a sokszor ősi gyakorlások.
Jó, a jóga nekem is furcsa néha. Igaz, egyszer voltam csak jógázni, de ki kellett lépnem a testem vagy a szívem templomából, már nem is emlékszem, mindenesetre nem tudtam komolyan venni.
Olyan faölelős hippi érzésed volt, ugye? (nevet). Pedig az is egy nagyon jó irányzat, szerintem az a fontos, hogy az ember addig keressen, míg meg nem találja azt, ami hozzá passzol. Én is sokszor vagyok szkeptikus, és éppen emiatt nyúlok sokszor a tudományhoz. Minden, amit csinálok, vagy amiről a könyvben olvasol, azt kutatták, lehivatkozható, tanulmányok támasztják alá. Megértem, hogy sok embernek az nem bizonyíték, hogy valamit évezredek óta csinálnak, hogy óriási tradíciója van, a kultúránk pedig a kételkedésről szól, ezért kulcsfontosságú a meggyőzés. A másik pedig, amivel igyekszem közelebb hozni ezeket a technikákat az emberekhez, az, hogy igyekszem nem halálosan komolyan venni magam. Kaptam már kritikát amiatt, hogy
teljesen nyíltan vállalom, van egy fura vonzódásom a töpörtyűhöz, vagy hogy iszom alkoholt. Sokan úgy érzik, hogy ez nem fér bele egy jógaoktató életébe vagy profiljába.
Nagyon sokan viszont, akik hozzám járnak, azt érzik, hogy pont azért tudnak hozzám kapcsolódni, mert nem kell hazudni arról egy workshop végén, hogy mit fog csinálni az ember szombat este. Szóval arra biztatlak, hogy keresd meg azt az oktatót, akinél – legalábbis először – nem kell kapukon ki- és belépni. Aztán lehet, hogy az is megtetszik. Sőt, én néha igenis megölelem a fákat.
Meg lehet tanulni egy könyvből, akár a tiédből jógázni?
A könyvben van néhány gyakorlat, amiket úgy gondolom, hogy abszolút biztonságosan lehet otthon gyakorolni, de jár hozzá egy online tagság is a Mat on the Moon közösségbe, sok-sok egyéb anyaggal, videókkal, amikben sokkal több lehetőség van elmagyarázni egy-egy pózt. Én nem úgy fogalmaznék, hogy lehet, vagy nem lehet, hanem hogy van, amit meg lehet tanulni, a jóga más részei felé pedig esetleg utat nyithat az online tagság és a személyes workshopok, elvonulások.
A Köszi, jól ezzel együtt se jógaoktató könyv. Nagyon tetszik benne, hogy végigvesz néhány olyan gyakori önsorsrontó technikát, amit én is sokszor alkalmazok. Miért olyan gyakori az imposztor-szindróma szerinted?
Szerintem két tényező van benne. Az egyik, hogy milyen az önértékelésünk, milyen a belső hitrendszerünk önmagunkról. Hiszen az önbizalmunk nem azt mondja meg mire vagyunk képesek, csak azt miről hisszük el, hogy képesek vagyunk rá. A másik pedig, azt hiszem, hogy a közösségi média és az internet annyi és olyan sokféle információt zúdít ránk, amire az idegrendszerünk egyszerűen nincsen készen. Az agyunk nem arra fejlődött ki, hogy naponta ötször ránk ömöljönmások legnagyobb boldogsága vagy nyomorúsága. Amit tenni tudunk magunkért, az az, hogy egyrészt megpróbáljuk racionalizálni a magunkkal kapcsolatos gondolatmenetünket és megfigyelni, akár megváltoztatni a belső monológunkat (például felidézni, hogy az, amire épp képtelennek érezzük magunkat, már ezerszer sikerült és ennek tükrében beszélni magunkhoz a szorult helyzetben), illetve megpróbáljuk megszűrni, mit engedünk be a saját életünkbe másokéból.
És miért olyan nehéz szeretni magunkat, kedvesnek lenni magunkhoz?
Ennek rengeteg oka lehet, közrejátszik benne, hogy mások hogyan szerettek minket, hogy milyen a belső hangunk, miben mérjük a saját sikerünket és mennyire állunk ezen a mércén jól. Könnyű nem szeretni magunkat, ha csak a tökéletest tartjuk magunkkal szemben elfogadhatónak. Nagyon sok emberrel beszélgettem erről, és sokszor kiderül, hogy a legtöbben olyan belső monológokat engednek meg önmagukkal szemben, amit soha, legrosszabb ellenségükkel sem. Olyan szavakat használnak,olyan sértéseket mondanak ki maguknak, amit sose mondanának másoknak, és feltehetően borzasztóan megharagudnának, ha egy külső személy vágná a fejükhöz. De a saját kis világukban oké azt mondani, hogy hogyan lehetsz ilyen béna, csak te vagy ekkora szerencsétlen. Nekem a mindfulness segített észrevenni ezeket a belső monológokat, és egy kedvesebb hangra váltani.
Volt még egy rész a könyvben, ami nagyon megszólított. Nagyon jellemző rám, hogy munkában, de még baráti elköteleződésben is túlvállaljam magam, aminek a vége, hogy elfelejtem, lemondom, utána meg szégyellem magam. Te hogy csináltad, amiről az elején beszéltél, hogy leszámoltál az ilyen űzött élethelyzetekkel?
Nagyon nehéz, nekem is muszáj sokat gyakorolni, de van rá egy szemléletes hasonlat. Ha arra gondolsz, hogy az időd olyan, mint egy tányér, azaz, ha egy idő után le is kell venni róla dolgokat és helyet kell csinálni annak, amit tényleg szeretnél rajta látni. A nemet mondás ráadásul nem kell, hogy egy grandiózus, kategorikus dolog legyen. kezdődhet úgy is, hogy nem mondasz egyből igent, hanem kérsz időt a válaszra. És akkor van idő levegőt venni, kitalálni, hogy mit szeretnél. Megfogalmazni egy udvarias nemet vagy éppen egy lelkes igent.
A könyvedben van egy olyan sor, hogy „a jobb napok benned készülnek”, és van is bennem hajlam, hogy abban higgyek, hogy a dolgok java része rajtam múlik. De azért ez nem igaz minden élethelyzetben.
Ez a kijelentés alapvetően arra a helyzetre érvényes (és megint csak tudományos alapokon áll), hogy amikor megvan az a típusú fizikai és anyagi biztonságunk, ahol nincs napi szintű egzisztenciális szorongásod vagy az egészségedért való aggodalmad. Na innentől van az, hogy a fizetés emelése már nem tesz annyit hozzá a boldogságodhoz, mint addig. Szóval nem azt gondolom, hogy ugyanolyan könnyű örömtelinek lenni az utcán élve, mint, mondjuk, egy meleg, komfortos, szeretettel teli otthonban, de azt igen, hogy van egy pont, amikor a több pénz és a több tulajdon már nem fog boldogabbá tenni, és hogy ez a pont sokkal hamarabb jön el, mint ahogy mi gondoljuk.
A könyved végén egy teljes fejezetet szentelsz annak, hogy összegyűjtöd, mi követendő van más népek életszemléletében az olaszok édes semmittevésétől a dán hyggé-ig. Jó volt ezeket olvasni, és nem lep meg, hogy nincs még nemzetközileg ismert kifejezés a magyar derűre. Én örülnék, ha együtt tudnánk keresni egy olyan tulajdonságot, amit elleshetnének tőlünk mások, mert boldogabbá teszi az életet.
Szerintem mi, magyarok kivételesek vagyunk abban, hogy a vendégül látás a szeretenyelvünk. Az első morcosságunkon túllendülve mi vagyunk az a nép, amelyiknél nem lehet éhen halni. Sokkal kedvesebbek vagyunk, mint amilyennek gondoljuk magunkat, az összes külföldi barátom oda van, hogy gyakorlatilag ha egy magyarral vált 5 mondatot, az a tányérjáról is odaadja majd a falatot. Sokszor mondjuk, hogy mindenki milyen szomorú, és miközben erre gondolunk a mi arcunk sem lesz vidám a villamoson utazva. Néha egyszerűen csak azt kell mondani, hogy ma én leszek az ember, aki mosolyog. Aki megcsillantja ezt a kedvességet, aki elkezdi a sort. Hidd el, pár megállóval később már tucatnyi ember fog egy félmosollyal leszállni emiatt, és egy kicsit mutatni azt, akik az én szívem szerint vagyunk idebent.
Kiemelt kép: Kovács Eszter jóga közben, fotó: Schreiber Nikolett
