A nagymamáimmal őrzünk egy régi hagyományt, ünnepekkor többek közt kézzel írt képeslappal lepjük meg egymást.
Régebben írtam már arról, hogy annak ellenére, hogy mozgássérültnek születtem, integrált óvodába, iskolába jártam. Különböző fogyatékossági típusokkal gimnazista koromban találkoztam először. Amikor az utolsó évben kollégista lettem, beköltöztem az akkor még Mozgássérültek Állami Intézetének (MÁI) hívott intézménybe Marczibányi téren. A háromszintes épület két felső emeletén laktak a tanulók négy-öt ágyas szobákban, az első szinten és a tetőtérben pedig olyan felnőttek, akiknek az intézmény állandó lakhatást biztosított.
Sokuknál az ajtó rendszeresen nyitva állt, hiszen nagyon összetartó barátságos közösség alakult ki. Ezen az emeleten találkoztam először szájjal vagy lábbal festő művésszel. Türelmük és kreativitások mindig is lenyűgözött, és bár nem vagyok szakértő, ránézésre szerintem senki sem állapítaná meg, hogy egy-egy alkotásuk milyen különleges technikával készült.
A művészet mindenkié
Néhány évvel később, mikor elkezdtem a felnőtt életemet, az első albérletünkbe karácsonykor érkezett egy képeslap, amit a nagymamám küldött. Amikor megfordítottam a lapot az apró betűs részt olvasva elmosolyodtam, mert megláttam egy ismerős nevet, egy olyan művészét, aki a már emlegetett első emeleten lakott. A következő találkozásunkkor a nagymamám elmondta, hogy épp ez a képeslap véletlenül került hozzá, pontosabban vett egy nyolc lapból álló csomagot, mert elmondták neki, hogy így támogathatja a művészeket.
A szájjal és lábbal festő művészek ugyanis nem adományt gyűjtenek, hanem a kezdetektől fogva önsegítő szervezetként működnek, és alkotásaik értékesítésével teremtik elő a megélhetésükhöz szükséges forrásokat. Az említett képeslapok tulajdonképpen a művészek kiváló minőségben sokszorosított alkotásai. Így azok, akik értékelik a művészetet, és örömüket lelik egy képeslap vagy szép naptár használatában, támogathatják további munkájukat.
Az alkotók, olyan szájjal és lábbal festő művészek havi ösztöndíjat kapnak és képzésben is részesülnek, hogy tovább fejleszthessék képességeiket. A cél ugyanis kezdetektől fogva az, ne karitatív adományokból, hanem a saját munkájuk gyümölcsével teremtsék meg az anyagi függetlenségüket és javítsanak társadalmi helyzetükön.
Deák Ferenc szájjal festő alkotása (2021) / forrás Deák Ferenc facebook oldala
Nürnbergi történet
Arnulf Erich Stegmann 1912-ben nem sokkal az első világháború előtt született. A gyermekbénulás kegyetlen betegség, de Erich már egészen kiskorától igyekezett a legtöbbet kihozni a helyzetéből. Az iskolában ugyan sokat bántották és csúfolták a többiek, mentális képességei túlszárnyalták iskolatársaiét.
Szájával szebb betűket kerekített és kidolgozottabb rajzokat készített, mint bárki körülötte
és idővel társai is ámulattal kezdték csodálni tehetségét. Mondhatnánk, hogy szülei az egyenlő bánásmód elvét követve tették ugyanúgy kegyetlen büntetésbe (erről itt olvashatsz), mint a testvéreit, de nyilván ez a bánásmód elfogadhatatlan.
Mégis… Ez a kiszolgáltatottan töltött idő motiválta leginkább, hogy senkitől sem függő, mi több munkája által megbecsült, tehetős felnőtté akarjon válni. Már egész fiatalon megmutatkozott művészi tehetsége, amikor kiment a nürnbergi kastély elé és vázlatokat kezdett rajzolni. Első festményét egy járókelő vette meg.
1947-ben elhatározta, hogy sorstársaival közösen megpróbálkozik szájjal és lábbal készített művészeti alkotásokat értékesíteni. 1957-ben közösen létrehozták a Szájjal és Lábbal Festő Művészek Világszövetségét (VDMFK) amely egy valódi sikertörténet kezdete volt.
Így teljes az ünnep
Idén nekem is érkezett egy képeslapcsomag, amely egy ív karácsonyi matricát és 8 karácsonyi lapot tartalmazott a hozzájuk tartozó borítékokkal. Mellette egy kedves, kézzel (bocsánat) lábbal írt üzenet, az egyik művésztől Kormos Lacitól, – aki elnézi nekem, hogy 20 év után nem Lászlózom. A csomagban az ő műve a Mikulás és nagybőgő, ami leginkább megmosolyogtatott, de ott van még Deák Ferenc Háromkirályok című alkotása is.
A lapok közt akad bájos gyerekmotívumos hóemberrel, téli tájjal, és klasszikus betlehemes, gyertyás vagy épp karácsonyfás. Ami közös, hogy árad belőlük a meghitt személyesség és hihetetlen részletgazdagság. Egy biztos, ezeknek a képeknek valódi történetük van.
A Nyitott szemmel-sorozat előző cikkeit itt olvashatod.
Kiemelt kép: Oláh-Koppány Andrea – Fotó: Nánási Pál
