Aztán addig rendezgette őket, míg lángra kaptak a kis papírfecnik, s szépen sorban a precízen bekészített nagyobb fadarabok is. Akárhányszor kihűlt a rozsdabarna cserépkályha, újra és újra elvégezte ezt a műveletet. És hiába volt rutinja benne, mindig minden lépést alaposan megtervezett. Majd fél órába telt, mire a kamrából nagy keservesen behozta a fát, összekészítette a gyújtóst, és előhalászta nejlonotthonkájának zsebéből a gyufát.

Tudta, ha a tavi korcsolyázás után bemegyünk majd hozzá, az lesz az első, hogy feltesszük a talpunkat a kályha oldalára melegedni, utána pedig az ölébe, hadd simogassa. Szerette gyömöszölni a lábunkat, vakargatni a hátunkat, simogatni a hajunkat.

Szerette a telet, de tartott is tőle.

Félt, hogy lefagy, elfagy, csúszik. De szerette kivinni a szalonnabőrt a cinkéknek, szerette varrni a télikabátokat, szerette porcukorba forgatni a hókiflit, szerette várni, hogy beköltözzön hozzánk néhány hétre. De izgult, hogy magára kell hagynia az otthonát télre.

Még épp befejezte az utolsó gomb felvarrását a sötétbarna télikabátra, amiért egy kuncsaft másnap jött. Így hívta azokat, akik a faluban vele készíttették a ruháikat. Varrt kosztümöt, kabátot, gyönyörű esküvői ruhát, hozzá fehér műszőrme bundát.

Amikor meghallotta az esti hírekben, hogy jövő héttől havazás várható, nyugtalansága erősödött. Bekapott egy savanyúcukrot, és átkiabált gyorsan a szomszédnak, hogy szóljon az atyának, mert mielőtt költöznie kell a hó miatt, beszélne vele néhány szót az ünnepek előtt. Nem volt ez nagy kérés, a helyi plébános mindig elment a házhoz, ha egy falubeli nem tudott részt venni az adventi misén.

Rózsafüzért morzsolgatott aznap este a meleg dunyha alatt, elolvasta még az utolsó cikket a Nők Lapjában, aztán lehelyezte a kis székére, amit éjszakára az ágya mellé húzott. Mindig ott volt mellette, nagyobb biztonságot adott neki, mint a két bot.

A mama a pici szobájában

Mindig pár napig tartott, hogy összecsomagoljon, mi pedig alig vártuk, hogy mehessünk érte. Szomorú volt a tekintete, mert bár tudta, hogy jó lesz neki pár hétig velünk, az unokákkal, nálunk, a mi házunkban, de nehéz is volt elhagynia az otthonát, és az sem töltötte el örömmel, hogy előttünk, gyerekek előtt kellett ölbe vennie Apunak és felvinni őt a lépcsőn.

Mindig ott volt benne a kérdés, hogy vajon ha kitavaszodik, vissza tud-e majd menni újra a saját házába.

Anya töltött neki egy kis tojáslikőrt, amit saját maga készített erre az alkalomra. Hogy valahogy segíteni próbáljon a megkönnyebbülésben, a lelki tehertől való megszabadulásban. Indultam épp a délutáni edzésre, de gyorsan megbeszéltem vele, hogy már az első nap én alszom vele, és nem a tesóm.

A pici szobájában pont elfért egy akkora ágy, hogy ketten is tudjunk rajta aludni. Sőt még volt hely egy hordozható varrógépnek, amit Anya minden télen beállított neki.

Azt hiszem, ha nem a bejárati ajtóhoz legközelebbi szoba lett volna az övé, akkor is az lett volna az első, ahová minden hazaérkezéskor benyitok. Edzésről hazatérve már a konyhában találtam, a kis kerek széken, ami jött vele, hiszen segítette a járásban, de jókat lehetett ücsörögni is azon, vagy épp keresztrejtvényt fejteni.

Kapcsolódó: Tudtad? Ezeket a tulajdonságokat örököljük nagymamánktól.

Kristálycukrot kevert tojássárgával, de nem ám géppel, hanem mindent a két kezével. Amikor belemártottam az ujjam és lenyaltam, kérdezte, mostam-e kezet, s mosolygott. Tudtam, hogy végre lélekben is megérkezett. Itt van nálunk, nemcsak testben, hanem szívvel, lélekkel, örömmel, mély, önzetlen szeretettel, hogy újra együtt ünnepeljük a karácsonyt.

Miközben kentük a piskótalapokat, megsimította a hidegben kiszáradt arcomat, én pedig úgy tettem, mintha leesett volna valami a konyhaasztal alá, lehajoltam és megsimogattam a befáslizott lábát, a lábfejét, ami kemény és nehéz, fekete gyógycipőbe volt szorítva, akkor már hetvenkét éve, minden áldott nap, ébredéstől elalvásig.

Nem szóltunk semmit, nem kellett, hogy szóljunk bármit is. A kettőnké volt és maradt ez a pillanat.
Anya még megkérte egy kis diódarálásra, én karácsonyi zenét kapcsoltam és együtt énekeltünk.

Örökké szívünkben élnek a nagymamákkal töltött karácsonyok (Illusztráció: Getty Images)

„Pásztorok, pásztorok örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe”

Néha elcsendesedett, csak engem hallgatott, aztán újra énekelt, dúdolt.

Hangos volt, ahogy a járólapon haladt a kör alakú székkel, de soha nem zavart. Bejött velem a konyhából a szobába, mindig ugyanott állt a fenyő. Elkezdte kötözni a szaloncukrot, adogatta nekem a habkarikákat, a csillogó gömböket, ülve ezeket mind meg tudta csinálni.

Szép lett a fa, mint minden évben, amikor közösen díszítettük. Amikor végeztünk, már vittem is a marokkót, a kártyát, hogy játsszunk, vagy a tűt, cérnát, hogy babaruhát varrjunk. Közben ment a tévében a jégkorcsolya, ámulattal nézte.

Mit tudta ő, hogy mi az a tripla leszúrt Rittberger, mégis minden egyes ugrásnál könnyezett.

Talán elképzelte, hogy flitterekkel tarkított dresszt húz ő is magára, és nemcsak járni tud rendesen, hanem csúszik, ugrik, repül, táncol a jégen. Nyugalom volt az egész házban, elhozta nekünk a lassulást, mert ő csak így tudott élni, lassan, nagyon lassan a gyógycipőben.

Miután megettük vacsorára a forró tejbe áztatott kenyérkockát, és bekentem a lábát Dianával, összebújtunk. Éreztem az illatát, a sósborszesz keveredett a textil zsebkendőjének finom szappanillatával.

Sokszor betett egy Fa szappant a szekrénybe, hogy jó illata legyen a ruháknak.

Könnyű volt őt megajándékozni karácsonyra, egy szép versnek és egy új Fa szappannak mindig nagyon örült. Hosszú percekig vakargatta a hátam, simogatta a hajam, mesélt Jézusról, a napkeleti bölcsekről, mesélt Anyuról, amikor ő is ilyen kislány volt, mint én.

Arról nem mesélt, mennyire fájt neki, hogy soha nem tudott segítség nélkül járni. Azt hiszem, ő tudta, mi az elfogadás. Soha nem aludtam olyan mélyen, boldogan, nyugodtan, és álmodtam olyan szépet, mint vele azokon a napokon.

5 időtlen karácsonyi hagyomány, amit a nagyszüleink is követtek.

Szöveg: Turbék Ildikó