Emberléptékű – ez a szó jut eszembe arról a családi manufaktúráról, amely a Tárnok táblához közel, a település határában bújik meg. A vezetője, Szabó Lajos – itt csak Lajos bácsinak hívják – kellemes, szellemes társaság, sugárzik belőle a derű és a béke. Kilencvenéves. Az alkalmazottak közül többen nyugdíjasként csatlakoztak a csapathoz, a cég egyedi karácsonyfadíszeket gyárt. A díszek üvegcsőből vagy üveggömbből készülnek.
Az utóbbi lakkozását Margit mutatja be nekünk: a bal kezén mind az öt ujjára üveggömböt húz, utána a jobb mutatóujját is beledugja egy hatodik gömbbe, majd a hat üveget egy vörös festékkel teli üstbe mártja.
– Nagyon szerettem volna gyorsítani a gyártást, és nem volt jobb ötletem, feladtam egy hirdetést, hogy karácsonyfadísz-festéshez hatujjú lányokat keresünk – egészíti ki a látottakat a házigazdánk, Szabó Lajos. – De eddig még senki nem jelentkezett.
Szellem a házban
A többi, figurális díszt a másfél méteres üvegcsövekből az üvegtechnikus, Tuboly János varázsolja elő. Az üveget a gázégő lángjába tartja, majd amikor a végét megfújja, a cső másik oldalán felbuggyan egy üvegbuborék. A mozdulatot újra és újra megismétli, a kisebb-nagyobb darabokat egybeolvasztja, leválasztja, és a szemünk előtt megszületik egy üveghóember.
Később elkápráztat minket egy üvegmacskával is. Bár a láng nyolcszáz fokos, János keze nem ég meg, mert az üveg rossz hővezető: csak ott forró, ahol hevítik.De ha nem megfelelő hővel kezelik vagy rosszul hűtik, feszültség marad benne.
– Réges-régen hallottunk olyan történeteket is, hogy ötven év után egy éjszaka szétrobbant az üveg, arra mondták, hogy szellem járt a házban – meséli Szabó Lajos. János a nagy, zöld hamutartóját említi, amely akkor pattant szét váratlanul, amikor éppen a tévét nézték.
János ötvenöt éve űzi a mesterségét, a nyugdíjig laboratóriumi üvegeket gyártott. Az édesapja kutatóintézetben dolgozott, és gyerekként sokat volt nála, akkor ragadta magával ez a világ. Készített már üvegből olyan háromszor két és fél méteres – bonyolult, falra szerelhető – készüléket, amelyet jód gyártáshoz használtak.
Ötven darabból rakta össze. A láng miatt védőszemüveget visel, hogy ne gyulladjon be a szeme. Harmincöt éve az egyik tenyerébe beleállt egy üvegdarab, azóta ott van, a bőre alatt, hiába piszkálgatta az orvos. A felesége szintén technikus. Egy eltűnőben lévő szakma utolsó mohikánjai közé tartoznak.
A gömböket a mai napig kézzel lakkozzák
A kilencnapos szín
A vállalkozás története a hatvanas évek elejére nyúlik vissza. Szabó Lajos a felvonógyárban dolgozott tervező technikusként, de nem akart állami alkalmazott lenni. A díszpintytenyésztéstől az ültetvényig már mindenfélén gondolkodott, amikor a nemzetközi vásáron a francia pavilonnál meglátott egy vörös bársonnyal bevont konyakosüveget. Lenyűgözte a varrás nélküli borítás, ezért hosszú kutatással és kísérletezéssel rájött a módszerre: a porszerű bevonatot nagyfeszültségű generátorral szórták fel.
A borításhoz alkalmas port a felesége, a textiltechnikusként dolgozó Szabóné Galántai Marianna találta meg.
– Két luxustárgyunk volt, egy akváriumunk meg egy televíziónk. A tévéből kiszedtem a nagyfeszültséget, és tudtam vele szőrözni. A levesestálon és a tálcán gyakoroltam – meséli Lajos. Amikor bement az iparengedélyért, hogy dísztárgyak gyártásával foglalkozhasson, megkérdezték tőle, van-e műhelye és szerszámja. „Hát hogyne lenne” – felelte, és közben a félig kész házra gondolt, amelyet éjszakánként parkettázott.
Kapcsolódó: Ezeknek a díszeknek lelke van! – Újra divat a retró karácsonyfa
„Akkor veszem a kabátomat, megnézem” – felelte az iparosztály vezetője. Lajos ereiben megfagyott a vér, de már nem volt visszaút. Otthon odalépett a televízióhoz, megfordította, levette a hátulját, hozott egy levesestálat és beszőrözte. Megkapták az engedélyt. A következő évtizedekben az ékszerdoboztól a vállfákon át a játékokig mindent gyártottak.
A leghíresebb termékük az autókból ismert bólogató kutya. Mariann egy németautóban látott hasonlót, onnan jött az ötlet, a technológiát hozzá Lajos kísérletezte ki. A rendszerváltoztatás után a nyugati és távol-keleti termékek elárasztották a magyar piacot, Lajosékra pedig keményévek vártak.
A műanyag cikkektől akkor fordultak az üveg, például az ampullagyártás felé. Több mélypont, költözés, megújulás és egy tűzeset után a cég ma már virágzik. Azt belátták, hogy a tömeggyártással nem versenyezhetnek, de az egyedi fenyődíszekkel meghódították az emberek szívét. Lajos felesége, Mariann elhunyt. Ha a férfit a köztük lévő erős szövetségről kérdezik, még ma is könnybe lábad a szeme.
– Csodálatos asszony volt. Jó körülmények közül jött, az apja nyugdíjas finánctiszt volt, ez az úrilány mégis úgy dolgozott, hogy akár térdig, könyökig sáros lehetett, nem érdekelte– meséli. – A színkeveréshez különlegesérzéke volt. Az egyik színnel kilenc napig próbálkozott. Tavasszal figyelte a beérkező nyugati autók színét, az alapján találta ki, hogy a következő szezonra milyen színű termékekkel érdemes készülnünk.
Kattints a galériánkra, és nézd meg egy karácsonyfadísz-készítő műhely mindennapjait!
Igazi közösség
Ahhoz, hogy a fenyődísz fényes legyen, és csillogjon-villogjon, belülről ezüsttel vonják be. Ám ha az üveget szájjal fújják, nem tudnak olyan széles nyílást formázni neki, amelyen keresztül könnyen bejuttathatnák az ezüstöt. Ilyenkor jön Marika, aki egy lábos forró vízben felmelegíti az üveget, így a benne lévő levegőt is. Utána a dísz szárát folyékony ezüstbe tartja, az pedig – a túlnyomás miatti vákuumnak köszönhetően – felszívja a belsejébe az anyagot.
Marika fülhallgatóban dolgozik, most éppen zenét hallgat, de kedveli a politikai műsorokat is. A dísz szárából a felesleges részt levágja, és a lukat betömi a kupakkal, amelyen az akasztó van. Megkérdezem, mi az, amit másfél évtized után is szeret a munkájában.
– Mindig más-más dísszel foglalkozunk: szépekkel, szebbekkel és még szebbekkel – feleli.
A csomagolás előtt a festés az utolsó művelet. Az egyik teremben öt nő dolgozik elmélyülten.
– A nyugdíj után valamilyen elfoglaltságot kerestem. Szeretek kreatívkodni, ezért amikor az interneten láttam a cég fotóit, írtam egy megjegyzést, hogy hű, de szeretném kipróbálni.
Erre Lajos bácsi lánya, Mariann felhívott, hogy jöjjek el
– idézi fel a két évvel ezelőtti napot Éva, aki korábban pénzügyi területen dolgozott. Itt elsősorban havas tájképeket mintáz a gömbökre. Egy dísszel általában másfél óra alatt készül el. – Az alkotói folyamatban elveszik az ember, ahogy teszem fel a formákat, a színeket, az teljesen kikapcsol. Nem mellesleg egy kis pénzt is keresek vele.
A padlóhoz csapott dísz
Lajosék vállalnak díszt egyedi szöveggel is. A „Boldog karácsonyt, Mama”, meg a hasonló szövegeket ingyen ráírják, a termék ára tartalmazza a szolgáltatást. Egy ideig próbálkoztak azzal, hogy fotót, arcképet másoljanak a gömbre, de aránytalanul sokat bajlódtak vele, ezért elhagyták a kínálatból. Lajos a hosszú évek alatt már hozzászokhatott a meglepő ügyfelekhez.
Hívták fel karácsonykor azzal, hogy a gyerek megette a karácsonyfadíszt. Egy osztrák hölgy dörgedelmes levelet írt, hogy szégyelljék magukat, becsapták, a négy centis gömb, amit vett tőlük, nem is üveg, hanem műanyag, mert nem tört össze, amikor leesett. Azt válaszolták, nyugodtan vágja a konyha padlójához a díszt, és akkor megbizonyosodhat arról, hogy üvegből van.
A feldíszített seprűnyél
Lajos lánya, Hegedűsné Szabó Mariann belenőtt a vállalkozásba.
– A házunk aljában volt a műhely, és már kiskoromban csomagoltam a teáskészleteket, amikor csak lehetett. Engem a papa alkalmazottjai is neveltek, tanultak velem, segítettek, mit hogyan csináljak – meséli.
Arra, hogy a többi gyerek vajonirigyelte-e, hogy játékok között nőhetfel, azt mondja:
– A környéken rengeteg gyerek lakott, az utcán öszszegyűltünk tizenöten-húszan, fociztunk, játszottunk. Az, hogy a papa játékokat gyárt, nem volt téma.
Huszonhét éve a kisebbik fiát várta, amikor elkezdett a szüleinél számlát írni, és a munkából végül hatalmas szerelem lett. Ma már a férje és a nagyobbik fiuk is itt dolgozik, a kisebbik pedig a webáruházat viszi.
– Jó, hogy a család együtt van, de azért sokkal nehezebb így szigort tartani – mondja Mariann mosolyogva.
Ősz végétől az egyik teremben nyílt vásárt tartanak, ahol a vevők kedvükre válogathatnak a hatalmas kupac fenyődíszek között. A céget óvodás és iskolás csoportok is látogatják, kapnak gömböt, ecsetet, festéket, és megfesthetik a saját kis díszeiket. A programon a gyerekek énekelni is szoktak. Itt olyan, mintha egész évben karácsony lenne – mondogatják a dolgozók, talán nem is alaptalanul, hiszen már márciustól az év végi hajrára készülődnek. Ennek ellenére Lajos a munkát és az ünnepeket teljesen külön tudja magában választani.
– Református családból jöttem, mindig szentség volta karácsony, akkor is, amikor szegények voltunk, és tanyán éltünk. A háború alatt még az is előfordult, hogy édesapám a söprű nyelére alumíniumágakat tett, fenyő helyett azt díszítettük fel. Édesanyám sütött rá kockacukrot, mi pedig becsomagoltuk szalaggal és ezüstpapírral – meséli. – De így is csoda maradt a karácsony. Vártuk. Mindig kaptunk narancsot, máig emlékszem az illatára. Négyen voltunk testvérek. Annyira bensőséges volt az ünnep, annyira különleges, hogy még jobban összekovácsolta a családot.
Kvíz: Igaz vagy hamis? Karácsonyi népszokások és hagyományok
Cikkünk a 2023-as Nők lapja Advent különszámunkban jelent meg.
Fotók: Bielik István
