A képre kattintva galéria nyílik!
Megvédeni magunkat
Kezdő újságíró vagyok, és azt a feladatot kapom, hogy beszélgessek el egy idős orvossal az általa kitalált alternatív masszázstechnikáról. Az orvos budai rendelőjében találkozunk, csak ketten vagyunk. Mikor befejezzük a beszélgetést, felajánlja, hogy kipróbálhatom a módszert. Vonakodom, ő pedig kapacitál:
– Dobjon le mindent, csak egy kis bugyi maradjon!
Valahogy összeszedem magam, és az udvariasság látszatát megőrizve elmenekülök, de közben még én érzem rosszul magam, amiért visszautasítottam a kedves gesztust.
Szülés előtt álló kismama vagyok, és mivel a baba nem akar elindulni kifelé, már egy hete a kórházban unatkozom. A szülészeten felújítás zajlik, jönnek-mennek a munkások. Egy reggel a vizsgálóasztalon fekszem, nyakig feltűrt hálóingben, széttárt lábbal, a nőgyógyász épp bennem turkál, amikor kivágódik az ajtó, és a kezében két malterosvödörrel bemasírozik rajta egy kőműves. Érdeklődve végignéz rajtam, aztán ráérősen elballag a műtő felé. Kérdésemre, mégis nem lehetne-e vizsgálat közben zárva tartani az ajtót, az orvos közömbösen megvonja a vállát:
– Mit gondol, az a munkás még nem látott ilyet?
Ezt a két jelenetet a Mondo nevű kártyajáték juttatta eszembe. A Mondo, mint erről e heti lapszámunkban olvashatnak, azzal a céllal született, hogy játékos formában tanítsa meg a fogyatékos gyerekeket a jogaikra. Aztán menet közben kiderült, hogy a kártyáknak az ép gyerekek is hasznát veszik, én pedig arra döbbentem rá, hogy akár mi, felnőttek is. „Senki nem szégyeníthet meg, nem alázhat meg.” „Csak az érintheti meg a testemet, akinek megengedem.” „Jogom van tudni, hogy mi a bajom, milyen ellátást kaphatok és mi fog történni. Az orvosnak érthetően kell beszélnie velem.” Hányan mondhatjuk el magunkról, hogy ismerjük ezeket a jogainkat, és maradéktalanul érvényt is szerzünk nekik?
Mörk Leonóra, vendégszerkesztő
Fotó, illusztráció: Archív, Emmer László, Getty Images, Hajdú D. András, Körmendi Imre
