A képre kattintva galéria nyílik!
Anyarobot
Anya, figyelj! Lecsúsztam a legnagyobb csúszdán! Most már igazi nagylány vagyok, ugye?
Anya, ha nagy leszek, engem is megtanítasz majd ilyen finom sütit sütni?
Anya, a Hold tényleg a Föld körül kering?
Anya, miért mondta a Dénes, hogy nem tetszik neki a virágos ruhám?
Anya, ugye megsimized a fájós hasamat?
Anya, mondd meg, hogy ma mivel álmodjak: őzikével vagy lepkével?
Anya, ezt neked rajzoltam: van koronád meg palástod is. Ugye tetszik?
Soha nincs vége. Mindig kérdeznek, kérnek, követelnek. És anyarobot ugrik, válaszol, segít, megnéz.
Hozzánk későn jöttek a gyerekek. Volt időnk a férjemmel kiélvezni a szabad felnőtt lét minden örömét: színház, mozi, utazás, barátok – nagyon kereknek éreztük az életünket. A lányok érkezése óta persze minden a feje tetejére állt. Színház helyett Bábszínház, moziban csak gyerekfilm, utazás csak oda, ahol jó a csúszdapark, barátok közül a gyerekesek. Az áruházakban már megingás nélkül tartok a gyerekosztály felé, a női cipőket észre sem veszem. Ha kettesben eljutunk egy étterembe, jobbára akkor is csak a gyerekekről beszélgetünk.
Mégis, ha az ismerősök sajnálkozó, együtt érző hangon felteszik az ominózus és hogy bírod?-kérdést, értetlenül nézek rájuk. Mit? A spontán puszikat a karomon fogócskázás közben? A naponta százszor elhangzó anya, szeretlek-et? Az édes illatukat, ahogy hozzám bújnak? Mit lehet erre válaszolni? Soha nem voltam ilyen boldog. Soha nem teltek ennél értelmesebben, gazdagabban a napjaim. Mert most lett értelme az egésznek. Szülőként. Anyaként.
Vékási Andrea, főszerkesztő
Ha előfizetnétek a nyomtatott magazinra, ne habozzatok, kattintsatok az mc.hu oldalra, és kövessetek minket a Facebookon is!
Fotó, illusztráció: Archív, Thinkstock
