„Lapozzatok bele” a magazinba a képre kattintva!
A Bécsi út felé, félúton
A világ folyamatosan változik. Tudom, ez önmagában nem valami eget rengető felismerés, de mivel gyereknapi lapszámunkat éppen e folytonos változás-megújulás szemszögéből állítottuk össze, azt vizsgálva, hogy a szüntelen társadalmi átalakulások milyen újfajta követelményeket állítanak a szülők elé a gyereknevelésnél, így talán nem árt emlékeztetni erre az általános igazságra. Meg arra, amiről született borúlátásunkkal hajlamosak vagyunk megfeledkezni: hogy a változás jó irányba is megtörténhet. Egy hétköznapi példa…
Kolléganőm a minap Ausztriából hazatérve, lelkendezve mesélte, hogy a kisvárosban, ahol megszállt, a virágboltok dekorációját nem zárják el éjszakára, mert azt senki nem bántja, nem viszi el…
Az ilyen történetek kötelező dramaturgiája szerint most itt kellene következnie a szokásos sopánkodásnak: próbálná csak meg valaki ugyanezt itthon! Ajaj! Nekem azonban most kivételesen egy másfajta történet van a tarsolyomban. Egyik reggel, amikor a 41-es villamoson utaztam a munkahelyemre, szokás szerint az aznapi teendőimen töprengtem, s csak miután leszálltam a Kolosy térnél, és tettem néhány lépést, akkor vettem észre, hogy túl könnyűek a lépteim: mintha valami hiányozna a vállamról. A táskám volt az, benne a kártyám, a bérletem, a személyim, a pénztárcám, a telefonom, a lakáskulcsom – egyszóval minden: ott maradt a villamoson. Pánikba esve rohantam vissza a megállóba, hogy elérjem a következőt, levegő után kapkodva kértem a vezetőt, telefonáljon az előttünk haladó jármű vezetőjének, ám, mint kiderült, ez csak a diszpécserközponton keresztül lehetséges. De végül megtörtént. Néhány megállónyi kétségbeesés közepette elértük a végállomást, ahol előrerohantam a „villamosomhoz”, rémülten benéztem a második kocsi ablakán, ahol a táskámat hagytam. Az utasok mosolyogva biztattak, menjek csak előre, a vezetőnél van a csomag. A villamosvezetőnő felemelte a táskát, majd, mint egy jó pszichológus, nyugtatgatott, leültetett, megitatott az ásványvizével, biztatott, hogy fújjam ki magam, és most már ne idegeskedjek, mindjárt indulunk visszafelé. Valami köszönetfélét hebegtem, de röstellem, még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy hívják, kinek tartozom hálával…
És mindez – ismétlem – nem a Lajtán túl, hanem itthon történt, a 41-es villamoson, egy kora nyári reggelen, a Bécsi úti végállomás felé, félúton.
Merthogy változik a világ. A mi világunk is. Így, gyereknap táján nekik, a most felnövőknek csak azt kívánom, hogy ők már csupa ilyen villamoson utazzanak. És ne álljanak meg félúton!
Lazarovits Szilvia, vezetőszerkesztő
Ha előfizetnétek a nyomtatott magazinra, ne habozzatok, kattintsatok az mc.hu oldalra, és kövessetek minket a Facebookon is!
Fotó, illusztráció: Thinsktock, Archív
