„Lapozzatok bele” a magazinba a képre kattintva!
Adventi mese
Nemrég egy beszélgetés során mondta az egyik fiam, hogy van egy barátja a gimnáziumban, akit mindenki szeret. Annyira jóindulatú, olyan jó ember, hogy egyszerűen szeretnek a társaságában lenni, pedig még talán 16 éves sincs. Én is ismertem egy ilyen embert, Futó Karcsi bácsit, aki éppen egy évvel ezelőtt költözött át a mennyei birodalomba. Többségünk azonban nem ilyen, de csüggedésre semmi ok. A jó hír az, hogy az erények – igazságosság, jóakarat, barátságosság, hűség stb. – elsajátíthatóak bárki számára. Mégpedig szorgos gyakorlás útján. Még ha az érzelmeim, indulataim, vágyaim nem is abba az irányba vinnének, mégis úrrá tudok lenni magamon, és azt cselekszem, ami helyes. És ha eleinte nehezen is megy, a kitartó gyakorlás következtében egy idő után automatikussá válik – és az az ember leszek, aki mindig is szerettem volna lenni.
Itt vagyunk az advent kezdetén, és ebben a lapszámban több lehetőséget is kínálunk az erények gyakorlására: hogy miként szabaduljunk meg a haragtól, hogyan legyünk mértékletesek, miként sajátítsuk el a hála művészetét. Ez utóbbival kapcsolatban nemrég érdekes tapasztalatban volt részem. Bevackolt ugyanis a teraszunkra egy róka. A kedvenc kávézós kanapénkon feküdt, és úgy tűnt, nincs jó bőrben. A gyerekek könyörögtek, hogy tartsuk meg.
– Adjunk neki enni, inni, engedjük be a lakásba, csináljunk neki egy kis kuckót – kérlelt a nyolcéves Johanna. – Én már hallottam arról, hogy az állatok, ha betegek, az ember segítségét kérik, amit aztán meghálálnak. – Tényleg? – kérdeztem. – Igen, felelte, egy néni mesélte például, hogy itt az úton elütöttek egy őzet, akinek eltörött a lába, és nem tudott elszaladni, de ő hazavitte, ápolta, gondozta, meggyógyította, és az őzike aztán úgy hálálta meg, hogy visszament a családjával, bemutatta neki a gyerekeit.
Erdős környéken lakunk, tényleg gyakran fordul elő vadbaleset. Azt is tudom, hogy vannak elkötelezett állatmentők, akik tényleg megcsinálnak ilyet. De hogy ezt így hálálnák meg?
Pár nappal később éppen Johanna ágya mellett álltam jóéjt-puszit adni, és elmenőben megakadt a szemem a feje mellett sorakozó könyvek közül az egyiknek a gerincén: Fazekas Anna – Öreg néne őzikéje…
Már az elejétől kezdve volt egy olyan homályos érzésem, hogy ezt a történetet én ismerem valahonnan.
A rókát nem fogadtuk be.
Krúdy Tamás, vezetőszerkesztő
Ha előfizetnétek a nyomtatott magazinra, ne habozzatok, kattintsatok az mc.hu oldalra, és kövessetek minket a Facebookon is!
Fotó, illusztráció: Thinsktock, Archív