„Lapozzatok bele” a magazinba, kattintsatok a képre!
Bélyeg
– Nézd azt a gyereket! – mutatja a homokozó szélén mellettem ülő anyatárs.
– Melyiket? A síró kislányt?
– Nem, a fiút, aki ott dobálózik mellette. Nézd, milyen gyorsan rázza a kezét! Tuti, hogy ADHD-s. Szegény anyja…
Az ötéves fiút nem ismerem, mint ahogy a mellettem ülőt sem láttam soha előtte. Viszont két perc megfigyelés után teljes magabiztossággal diagnosztizálta, hogy szerinte miért viselkedik a gyerek úgy, ahogy. Egyre gyakrabban találkozom a jelenséggel, hogy pillanatok alatt címkézünk, diagnosztizálunk, hiszen olvastunk, hallottunk valami hasonlót.
Nem jött el a férfi a megbeszélt randira? Vagy érzéketlen a problémáinkra? Nyilván narcisztikus! Nem kell sajnálni, hiszen, „sose javul meg”. Fura az új kollégánk, nem érti a viccet? Már nyomjuk is rá a bélyeget, hogy autisztikus. Az ovistárs pedig nyilván hiperaktív, hiszen mindig felpattan, akkor is, ha a többiek üldögélnek. Értünk hozzá, mert olvastunk róla.
Ezek a kifejezések kiszabadultak valahogy a rendelők falai közül, megszöktek a terápiákról, és jó barátaink lettek, úgy tűnik, manapság elegáns orvosi kifejezéseket használni a köznyelvben. A szakemberek persze más véleményen vannak, dr. Bánki György pszichiáter elmesélte nekünk, hogyan állapítják meg, hogy valaki narcisztikus-e, mikor, kire mondhatja ezt egy orvos (26. oldal). Tanulságos elolvasni, milyen hosszú vizsgálatok kellenek egyes esetekben, és milyen sokféleképpen használhatják szakemberek is ugyanazt a kifejezést.
A bélyegzés gyorsan visszaüt – főleg egy gyereknél –, óvatosan kell bánni vele. Mint általában mindenfajta címkézéssel. Legyünk elnézőbbek a különbözőséggel, nem feltétlenül beteg, aki nem olyan, mint amilyennek a „normálist” elképzeljük.
A nyár a nyakunkon, élvezzük címkék nélkül!
Akovács Éva, főszerkesztő