Ez aztán egy igazi rockerbarlang! Úgy tűnik, jó helyen járok, narancs, pizza, bor és hamutartók az asztalon.
Igen, van egy kis rumli, mint ahol sok a gyerek – nevet. Itt élünk reggeltől estig. Ez a második otthonunk. Stúdió és próbaterem egyben. Itt születnek a zenék, készülnek a felvételek.

Most éppen mi?
Jelenleg az új tribute lemezünkön dolgozunk, ami júniusra készül el, és melyen más zenekarok átdolgozásában lesznek hallhatóak a dalaink. Így már én is meg tudom hallgatni… Érdekesek. Néhol változtatnak a szövegen vagy a zenén, de ezekben mégis mélyen benne vagyunk. Különös érzés, mert egyszerre vagyok alkotó és befogadó. Emellett pedig készülnek a saját, új Quimby-számok is.

Nem könnyűek a szövegeitek, mit gondolsz, mindig értik, érzik az emberek azt, amire te vagy ti gondoltok?
Ez nem fontos. A zene vibráció, a szöveg sugallat, mindenkiben más érzést vált ki. Egyedi, furcsa kaland a dalírás, extrém agymunka. Néha rátapadok egy gondolatra, és órákon át képes vagyok szóképeket írni, szinonimákat keresni.

Ha vezetés közben beugrik valami, leállok az útszélre és beírom a telefonomba,

de előfordul, hogy hazaérve, a bejárati ajtó előtt még pötyögök. Régen cetliztem, és egy-egy gondolathoz kapcsolódó jegyzeteket zacskókba raktam. Most gyűjtjük a gondolatokat, a szivacsok tágulnak, és az e világi dolgok, emóciók alakítják a végleges formát. Az a jó, ha együtt alakul a szöveg a zenével, ha ritmusa van, és érzéseket vált ki a hallgatóból. Az nem számít, én mit akarok.

Az sem zavar, hogy a Most múlik pontosant sokan szerelmes dalként aposztrofálják?
Nem. Mert valahol az is. Komplex. Ott van benne a fiatalság, a drogtól való szabadulás, a szerelem, a halál.

Jól érzékelem, hogy néha politizálás is van a szövegeitekben?
Inkább társadalmi dolgok ezek, és ennek olykor része a politika is. A szerelemről szóló dalban is lehet társadalomkritika. Két ember feszültségére is ráhúzható. A beszűkülés, a generációk harca, a lebabázás, a feléledés, mind megtölthető más tartalommal is, ha valaki azt akarja. A szöveg átjárja a szerzőt, azzá válik, rajta keresztül íródik. Van hullámzás. És a hullámok olykor ijesztőek.

Ez az utolsó mondat is többféleképpen értelmezhető? Például a drogos időszakodra is ráhúzható?
Arra is. Sok oka van. Az identitás keresése, a kalandvágy, a kamaszos önjutalmazás, az elszállási kényszer, a szociális érzékenység, az egónyalogatás, mind szerepet játszott a drogozásban. Aztán telik-múlik az idő, a romlás is virágzik, aztán később a bűntudat, a mások hibáztatása, a felnőni nem akarás pedig belevezetnek a feneketlen sötét verembe.

Kiss Tibi, a Quimby frontembere (Fotó: Erdélyi Gábor)

És mostanság?
Jóban vagyok magammal, hála a Felsőbb Erőnek, kijöttem belőle.

Tartanál drogprevenciós előadást, ha kérnének?
Volt már ilyenre is példa, de csak ott van hatása, ahol van kíváncsiság a leszokás irányába. Aki viszont kvázi jól érzi magát, ahhoz hiába mennék, annak hiába is beszélnék. Nekem sikerült talpra állnom, és végül is a rossz, nehéz időszakoknak is volt haszna. A felépülés fájdalmasan szép történet, de ami megelőzi, rendkívül kockázatos.

Nem akartad ezt az interjút. Elárulod, miért?
Fölöslegesen nem szeretnék a sajtóból domborodni. Nem jó, ha az ember a vízcsapból is folyik. Úgy vélem, nagyobb esemény előtt érdemes beszélni meg akkor, ha van értelmes, építő mondanivaló.

Ezek alapján azt sejteted, neked nincs mondandód.
Ki-be jár bennem a világ, rengeteg mondandóm van, de nem biztos, hogy ezt a Nők Lapja olvasóival meg is kell osztanom. A hétköznapi politikai csatározások, az összeesküvés-elméletek, a gigantikus gazdasági lobbik, a környezetvédelem, a megújuló energiaforrások, a kulturális oktatási és szociális kérdések és még sorolhatnám mennyi minden nem fog beleférni ebbe az interjúba.

Foglalkoztat a szociológia, a filozófia, az a gondolatkör, mit adhatok a világhoz, mit tehetek érte,

vagy épp az emberek tehetetlensége a nyakukba akasztott illuzionisztikus demokráciával. Jó lenne megélni azt, hogy minden szakterületet valódi felelős szakértői kör irányít. Olyanok, akik az embert és az emberséget egyaránt képviselik. Érdekli ez a lap olvasóit?

Talán igen, talán nem, de az biztosan, hogy jó-e Kiss Tibiként élni?
Ja, kedvelem ezt a szerepet. Izgalmas és szórakoztató, bár néha kicsit necces. Amúgy elég jól elvagyok magamban, a minap is épp csináltam egy házibulit, amire senkit nem hívtam meg. Kicsit bele is zavart a partnerem, amikor éjfél körül hazaért.

Van egy feleség. A szinglik nagy bánatára, bekötötték a fejed.
Ne bánkódjanak, mással is előfordul. Szükség is van rá, gyakran visszarángat a valóságba. Gondoskodik rólam, főz, rákérdez, mennyi vizet ittam, kikészíti a vitaminokat – kivéve, ha éppen mérges valamiért –, nógat, hogy mozogjak, kér, éljek egészségesen. Nagyon szeretem benne a jó értelemben vett hétköznapiságát. Szóval béke és harmónia van.

Hittél a nagy „Ő”-ben, és megtaláltad?
Én a nagy „Most”-ban hiszek. Persze ez a nagy most bármeddig tarthat.

Ezek szerint nincs csajozás?
Nem érek rá, meg a kíváncsiság is kezd kiveszni belőlem. Asszem, körbejártam ezt a témát.

Miért rajongnak érted nők ezrei?
Azt én nem tudom, a nők miért szeretnek, csak azt tudom, én miért szeretem őket. Olyan ez, mint Gombóc Artúrnak a csokoládé.

Talán túl jóképű vagy, és jól tartod magad.
Mit tudom én… Minden átmeneti. No meg helyes a kacsintásom. Valamennyire persze egyben kellene tartanom magam, ha színpadon szeretnék maradni. De konditerembe még nem járok.

És meddig akarsz színpadon maradni?
A haveroknak már szóltunk, hogy jelezzenek, ha már ciki, amit csinálunk, aztán várjuk, hogy mikor mernek megbántani minket.

Kik járnak a koncertjeitekre?
A nagymamák, néha az ő anyukáik, a középkorosztály, a kamaszok és a gyerekek. Házasok, szinglik, elváltak. Igazából nincs nyilvántartásunk és elvárásaink sem a közönséggel szemben. Örülünk, hogy velünk vannak, és igyekszünk értük és a zenéért minden tőlünk telhetőt megtenni a koncerteken.

A Quimby 25 éves, elviselitek még egymást?
Mi szeretjük egymást, nem csupán elviseljük. Izgalmas együtt dolgozni, mindenki önálló, határozott karakter. Livius – Varga Livius – az extrovertált duracell bohóc, Fefe – Mikuli Ferenc – a legbájosabb lélek, Dódi – Kárpáti József – a szöszmötölő, őrült professzorunk, Faszi – Gerdesits Ferenc – a ritmus embere, sámánisztikus őserejével hat ránk, Szilárd – Balanyi Szilárd – pedig a rendszerező képességével. Azt hiszem, ez a színes vibrálás, a különbözőségeinkben rejlő izgalom tartja együtt a csapatot.

Milyen lesz a nyár? Készültök az arénabeli nagy koncertre?
Tavasz és nyár munkával telik. Jó, ha egy-egy lopott balatoni hétvégét ki tudunk csípni a családdal. A nagy őszi koncert előkészületei is folynak. „Micsoda ország” lesz a címe. Tragikomédia egy felvonásban. Kicsit színházas ihletettségű buli lesz, díszlettel, jelmezzel, dramaturgiával. Előtte még elkészül egy teátrumos koncertfilm, jövünk ki új dalokkal, végignyomjuk a fesztiválszezont, és kora ősszel még egy rövid európai turnét is lezavarunk.

Akkor hobbiról ne is kérdezzelek?
Ezek azért nálam eléggé összemosódnak. Mondjuk szeretek barkácsolni meg kertészkedni is, de azért a főételem a zene, ami életben tart, energiát ad, jóllakat. Köret pedig a képzőművészet. Tulajdonképpen évtizedek óta nagyjából ugyanazt csinálom. Így kerek nekem a világ! Megjegyzem, a legszebb, legtisztább forma a kör. Rokon a világegyetemmel. Ezért fontos, hogy az étkezőnkben az asztal is kerek legyen. A gömbölyűség fontos, ilyen univerzumba születtem, emberként azon vagyok, hogy ezt a kerek világot őrizzem.

Otthon, Dunaújvárosban milyen asztalotok volt?
Hát, szögletes. Azt is körbe lehet ülni, de más az emberek egymás felé fordulása, mint egy kerek asztalnál. Panelben nőttem föl, klasszikus, együtt maradó családban, szorgalmas, dolgos szülőkkel, szerényen, de szeretetben. Sportszelet és párizsi mindig volt a szögletes asztalon.

Gyakran jársz haza?
Nem. Sajnos nem annyiszor, ahányszor kellene. Apu Dunaújvárosban él, anyukámat tavaly, súlyos betegség után, elvesztettem. Tanúja voltam, milyen araszolni a meghalás felé. Ezek az élmények is hozzátartoznak az élethez, és nem is lenne nélkülük teljes a világunk.

Gyakran vannak félelmeid?
Természetszerűek az alapfélelmeim, hogy nem kapom meg, amire vágyom, és elveszíthetem, amim van. Gyakorlatilag ebből a két alapfélelemből indul ki a többi. Ez normális is. Ami a nem normális, amikor beleragadunk a félelmeinkbe, vagy irracionális félelmekhez ragaszkodunk. Velem is történt már ilyen, ismerem ezt a végtelen labirintust, de úgy érzem, ma már nagyjából a helyén kezelem. Végül is, maga a halál legrosszabb esetben semleges. Nem tudok vele mit kezdeni érzelmileg. Az más kérdés, hogy a meghalás félelmet kelt bennem.

Érdekes szemlélet, különös hitvilág.
Áh, még bele se kezdtem a kozmikus filozofálásba.

Hallgatva téged, közben nézve a képeidet, különös hangulatba kerül az ember.
A képeken van izgalom, tündöklés, groteszk, sötét én, nyerseség, varacskosság éppúgy, mint giccs vagy harmónia és megnyugvás. Emberi kalandot rejtenek. Ugyanúgy, mint a dalok, csak a kifejezőeszközök mások. Az egyikben színek és formák, a másikban hangok, szavak, ritmusok vannak. A közös bennük pedig a szimbólumrendszer és a hozzáállás. A talentum is csak hosszan tartó türelem, fókuszálás, elmélyülés a témában.

A szülővé válás is talentum?
Talán. Próbálok jó apa lenni. Annyi időt a kisfiammal tölteni, amennyit csak lehet, figyelni, ahogyan alakul a személyisége. Különös emberi kaland, jókat birkózunk, autózunk, játszunk. Érzelmes kis csibész, de ott van benne némi rafinéria is. Akár jó kombináció is lehet.

Azt hallani, hamarosan kétgyerekes apa leszel.
Igen, de ha nem gond, több kérdést ezzel kapcsolatban nem szeretnék. Nincs rá felhatalmazásom, hogy erről beszéljek. Legyen elég annyi, hogy kislány, és májusban érkezik.

Szerencsés embernek tartod magad?
Igen. Vannak jó emberi kapcsolataim, van mit ennem, van hol laknom. Izgalmas és visszásságai ellenére is alapvetően békésebb környezetben élhetek. Szeretem a munkám. Rengeteg álmom megvalósult már. Sőt épp az egyikben üldögélek.

A cikk eredetileg a 2016/15. heti Nők Lapjában jelent meg. 

Fotó: Erdélyi Gábor