– Ez most, gondolom, különös állapot egy író számára: elkészült a regény, és alig egy napja a kezedben tarthatod. Ilyenkor mit tudsz csinálni, túl azon, hogy izgulsz?

– Azért még tudok egyebet is! Például imádkozom, drukkolok, fohászkodom… Hát igen, az ember befejez egy könyvet, és utána, ahogyan mondta Örkény István, másfél napra „kimegyek járni a vízen”. Aztán elkezd mind imbolygósabbá válni a víz, mind nedvesebbé az ember lába, beljebb süppedni a bokája, térde: biztosan itt kellett befejezni? Nem kellett volna még folytatni? Vagy hamarabb abbahagyni? Egy ideig jönnek ezek a kétségek, de aztán idővel megbarátkozik az ember a gondolattal, hogy ez a könyv már csak ilyen, és ilyen is marad. Sokat dolgoztam a Jelmezbálon, tényleg mindent beleadtam, olykor szinte úgy is éreztem, hogy belehalok, annyira beletettem, már-már kifacsartam magamat – ez a pillanatnyilag tőlem telhető legjobb regény. Ennyit tudok, eddig ért a tehetségem.