Egy nyisszantás itt, egy nyisszantás ott, aztán jöhet a cérnapödörgetés, amely a kósza pihék kihuzigálására szolgál a homlokon, s végül a fülek „flambírozása” öngyújtóval (jól olvassák), de nyugalom, csak a kiálló szőrcsomók hamvadnak el, a fülek nem. Ibrahim, született Haji Mohammad Barzan, a szíriai kurd borbély keze alatt ég a munka. Egyedülálló szakállnyírási technikájáról legendák keringenek a városban. Van ebben a módszerben a kurd ősök hagyományaitól a saját újításokig minden, de alighanem a legfontosabb az a hihetetlen kézügyesség, amellyel borbélyunkat megáldotta a Teremtő. Cirka fél óráig csodálom finom ívű ujjait, amelyekkel boszorkányos ügyességgel formál pár perc alatt úriembert a betérő torzonborz alakokból, majd kicsúszik a számon a kérdés:
– Hogy csinálja ezt?
– A bátyámtól tanultam még Szíriában. Ő akkor már házas volt, gyerekkel, én meg még kamasz srác, ott sertepertéltem naphosszat az üzletében, söprögettem, hajat mostam, mígnem megtanultam a szakmát. Nem sok választásunk volt a fivéreimmel, ha kenyeret akartunk keresni – avat be a múltjába, miközben időnként rám emeli meleg, mélytüzű tekintetét. – Vagy szabónak álltunk, vagy fodrásznak, mindkettő nagyon felkapott szakma Szíriában. Otthon elképzelhetetlen volt, hogy a férfiak a napot ne a borbélynál kezdjék, csak utána indultak munkába. Lassan azonban se munka nem maradt, se férfi. Különösen az ott élő ötmillió kurd lehetetlenedett el anyagilag, akik közül én is származom. Sokuknak még állampolgársága sem volt, pedig már az öregapjuk is ott élt. Kegyetlen évek voltak, szabályosan éheztünk, hagyma és egy szelet kenyér jutott, más semmi. Édesanyám gyerekkoromban az egy szem tehénkénket terelte ki a mezőre, annak a tején nőttünk fel a tíz testvéremmel. Nagy volt a nyomor, se ruhára, se cipőre nem tellett. Én jó eszű, igyekvő gyerek lévén, miután kitanultam a szakmát, béreltem egy saját üzletet a közeli kisvárosban, Kamslóban, és három évig dolgoztam borbélyként. Csakhogy minden igyekezetem ellenére sem sikerült egyről a kettőre jutnom. Én voltam az első, aki útra kelt a családunkból. Később követték a példámat a bátyáim is, akik ma már mind az öten szintén fodrászok Dániában és Svédországban. Én azonban csak Magyarországig jutottam el. Hosszú história ez! – söprögeti ki vendége nyakából a hajat Ibrahim, azzal betessékel az üzlet hátsó helyiségébe, hogy ott beszélgessünk tovább…
AKÁR EGY AKCIÓFILMBEN
Huszonnégy évesen vágott neki a világnak, meséli. Összegyűjtötte a pénzecskéjét, és egy embercsempész kezébe nyomta. Ő szerzett neki ukrán vízumot és repülőjegyet, és Ibo a megadott időpontban fel is szállt a gépre. Az egész família ott zokogott körülötte. Ukrajnába megérkezvén egy hónapon át egy faházban őrizték három társával egy erdő közepén, amelyből ki se léphettek, nehogy felfedezzék őket. Aztán jött egy ember, aki elvezette őket a magyar határig. Átbújtak a drótkerítés alatt, de még mielőtt ráébredhettek volna, milyen ország területére is léptek, a határőrök lefülelték őket. Ibrahimot Békéscsabára szállították egy menekülttáborba, ahol alaposan kivizsgálták, nem hordoz-e valamilyen betegséget, ujjlenyomatot vettek tőle, és regisztrálták mint menekültstátusz-kérőt. Onnan Debrecenbe kísérték, ahol kiállítottak számára egy ideiglenes tartózkodási engedélyt egy évre, mondván, addig kivizsgálják a kérelmét. A fiatalember hamar tisztába jött vele, hol van, felutazott a fővárosba, és elszegődött egy fodrászüzletbe a Blahán, hogy pénzt gyűjtsön a további utazásra. Dániába szeretett volna eljutni. Ám az élet áthúzta a terveit…
– Egyik nap megpillantottam az utcán egy gyönyörű szőke nőt. Rám ragyogott azzal a meleg, barátságos mosolyával, és én nyomban elvesztem. Másnap találkoztam vele a trafikban, ahol a cigarettámat szoktam megvásárolni, mire kiderült, hogy a szép szőke lány az iraki tulajdonos feleségének a barátnője. Mivel én csak kurdul és arabul beszéltem, eleinte ez a barátnő fordította a beszélgetéseinket.
ÚJRA A MENEKÜLTTÁBORBAN
– Aztán már magyarul is tudtunk szót váltani, tekintve, hogy beszereztem egy magyar nyelvkönyvet, és elkezdtem Ibót tanítani a nyelvünkre – csatlakozik a beszélgetéshez a csupa mosoly Kriszta, aki eddig teát főzött nekünk. – Végtelenül kedves, szerény, ám élénk eszű fiút ismertem meg Ibóban – én csak így szólítom –, különösen a kisfiús mosolya ejtett rabul, amelyből sugárzott az emberség és a kiszolgáltatottság. Beleszerettem. Nem értettem magam, álmomban se jutott volna eszembe, hogy valaha közöm lehet arab vagy akár kurd férfihoz! Végül már annyira megbízott bennem, hogy a cókmókját és a gyűjtött pénzét is nálam hagyta megőrzésre. Mindennap találkoztunk, mígnem lejárt az egy év, és el kellett indulnunk a Budafoki útra megújítani a tartózkodási engedélyét. Ott behívták egy beszélgetésre, és többé nem is engedték ki, nekem pedig azt mondták, az a parancs, hogy toloncolják ki az országból. Mit tehetnék érte? – kérdeztem kétségbeesve. Semmit, válaszolták a rendőrök… Hát akkor ennyi volt, gondoltam szomorúan. Hanem másnap érkezett Ibrahimtól egy telefonhívás. Kérlek, segíts! – szólt bele a kagylóba halkan könyörögve, és nekem megdobbant a szívem. Abban a pillanatban tudtam, hogy minden tőlem telhetőt el fogok követni érte. Másnap leutaztam Nyírbátorba, ahol őrizték, és egy közjegyzővel bementem hozzá. Az őrök csak néztek, ilyet ők még nem láttak, hogy valaki közjegyzővel állítson oda! Meg hogy miért nem tudtam egy hozzám illő magyar fiút találni magamnak… Ez csak fokozta a dacomat. Ott helyben befogadási és élettársi nyilatkozatot tettem, magamra vállaltam Ibo minden költségét, és kérelmeztem a tartózkodási engedélye meghosszabbítását. Nem volt sok időnk, a bíróság előző nap úgy döntött, Ibót kiutasítják az országból. A fáradságot siker koronázta, Ibo engedélyét hat hónappal meghosszabbították. Mi ezalatt megpróbáltunk összeházasodni, de ehhez mindenekelőtt a szír hatóságok engedélye kellett. Elküldtünk hát nekik minden iratot, kérelmet lefordítva, gyorspostával, de sajnos megtagadták az engedélyt. Közben én várandós lettem, de a sok idegesség miatt hamarosan elveszítettem a babát. 2009 júniusában Ibót újra kiutasították az országból. Nagyon fájt: miért nem hagynak bennünket családot alapítani?!
„MIT KÜSZKÖDIK EZZEL A KURD FIÚVAL?”
Ibrahim azonban nem hagyta magát. Titokban kiszökött az országból, és Dánia felé vette az útját. A bevándorlási hivatal közölte vele, hogy maradhat a már ott élő bátyjainál, de ha az első fogadó ország, azaz Magyarország kikéri, nem tehetnek mást, ki kell adniuk. A fiatalember ebben a tudatban élt nyolc hónapon át a ködös Északon. Kriszta hamarosan meglátogatta. Nagy volt a szerelem.
– Itthon vettem észre, hogy újra babát várok. Krisztusom, most mi lesz?! – ecseteli az első reakcióját Kriszta. – Aztán ráébredtem, hogy nincs mire várnom, hiszen már harminchárom éves vagyok. Úgy döntöttem, ha ennyire jönni akar ez a baba, hát jöjjön. Felnevelem egyedül is. A lelkem mélyén azonban vérzett a szívem az apjáért. Akkor hallottam egy ügyvédről, aki menekülteknek segít, és már kiutasítás után is ért el eredményeket. Valószínűleg nem szőke magyar nők szokták felkeresni, mert nagyon meglepődött, amikor meglátott: „Mit küszködik maga ezzel a kurd fiúval?!” – szegezte nekem a szokásos kérdést. Addigra azonban megedződtem. Inkább próbáljuk meg kihozni a helyzetből a legjobbat!, válaszoltam neki. A következő tervet főztük ki: megszülöm a fiamat – akkor már tudtuk, hogy fiú lesz és azt is, hogy a Salar nevet kapja, ami hadvezért jelent –, és Ibo aláírja az apasági nyilatkozatot, amivel el lehet indítani a családegyesítést. „Annyi mindenen túl vannak, ez is sikerülni fog!”, biztatott a jólelkű ügyvéd. Örömömben hazáig repültem!
A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ!
Mire a felesége várandóssága nyolcadik havába ért, Ibrahim már itthon volt, és egy albérletben rejtőzködött. Mindenütt körözték. A kis hadvezér, a fia gond nélkül világra jött, és a szülőágy mellett már ott várta Ibrahim fülig érő vigyorral. Alá is írta volna az apasági nyilatkozatot, ha a hatóság beérte volna a szír személyi igazolvánnyal, csakhogy nekik az útlevél kellett. Végül egy barát segített, aki azt javasolta, kérjék ki jogsegély címén az útlevelet a bevándorlási hivataltól. Azt ugyan személyesen fogják kivinni, tehát fennáll a veszélye, hogy a feketén itt tartózkodó Ibót azonnal letartóztatják, de vállalniuk kellett a kockázatot. Kriszta rendelt egy taxit az anyakönyvi hivatal elé, és mire a rendőrség odaért, Ibrahim már alá is írta az apasági nyilatkozatot, majd elszelelt. A rendőrség bottal üthette a nyomát. Az okmányt már személyesen vitte be a bevándorlási hivatalba, abban a reményben, hogy helyben meghosszabbítják a tartózkodási engedélyét. Csakhogy ott már kint volt a képe, akár egy veszélyes körözötté, és azonnal megbilincselték. A mellkasán lógó kisfiát pedig elszállították egy anyaotthonba. Amikor Kriszta tudomást szerzett a történtekről, majdnem sokkot kapott. Azonnal elindultak a babáért az édesanyjával, Salar addigra egy életre kisírta magát. Krisztának és az ügyvédnek már ismerős volt az út Nyírbátorba, készen álltak a papírok, nyilatkozatok, már csak be kellett adni a másnapi bírósági tárgyalásra. Ibrahimot bilincsbe verve vezették be a tárgyalóterembe. Kedvese elsírta magát, amikor meglátta. És akkor hirtelen felragyogott az ég…
BEBIZONYÍTOM A VILÁGNAK!
– Azt hittem, rosszul hallok – meséli immár mosolyogva Ibrahim. – A bírónő elrendelte, hogy azonnal engedjenek szabadon, hiszen eljött értem a családom! Nagy volt az öröm, tíz évre megkaptam a magyarországi tartózkodási engedélyt! Ez év március 5-én esküdtünk – árulja el szemérmesen. – A kisfiunk nemzetközi óvodába jár, hogy lehetőleg ne érje semmilyen megkülönböztetés. Szeretnék neki mindent megadni, ami nekem nem jutott osztályrészül, órákig el tudok játszani például a gyönyörű játékaival. Olyankor úgy érzem, mintha én is újra gyerek lennék… Néha nagyon hiányzik az otthonom. Megszakad a szívem, ha a nővéreimre, a szüleimre gondolok, akik most a háborúban éheznek. De szeretek itt élni. Két évvel ezelőtt nyitottuk meg ezt az üzletet, én előtte hónapokig nem aludtam, annyira szorongtam a felelősségtől. Ekkora sikerre azonban nem számítottam! Sok vendég jár ide, azt hiszem, szeretnek. Nézzen körül, a falon csupa régi borotva, az ő ajándékaik! Úgy tűnik, kezd rendbe jönni az életünk a sok megaláztatás után. Elhatároztam, bebizonyítom a világnak, hogy bárhol meg tudok állni a saját lábamon – közli Ibrahim elszántan, majd int a következő vendégnek, hogy ugye nem haragszik, ha előtte megnyírja azt az ősz bácsit, aki mögötte vár a sorára?
– Nálunk ugyanis tisztelik az időseket – mosolyog rám, aztán kapja a borotváját, és már lendül is a keze. Azt mondják róla, fáradhatatlan a munkájában.
A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/33. lapszámában jelent meg.
Fotó: Szász Marcell
