Párszor egy társaságba keveredtünk, időnként dolgoztunk is együtt, szóval, ismerem Melindát már régóta. Okos, a szavakkal különösen szépen bánó, makacs lánynak gondoltam, aki megél a jég hátán is, hiszen céltudatos, főiskolát végzett, nyelveket beszél, barátságos. Aztán egyszer csak azt hallottam, nagyon lefogyott. Beteg? Biztos – mondták az ismerősök, de mélyebben nem bolygatták a témát. Amikor 178 centiméteres magasságához negyven kiló körül járt, ha összefutottunk, bár apróra ugrott a gyomrom, úgy tettem, mintha nem vennék észre rajta semmi furcsát.

– Ezzel engem nem bántottál – emlékszik vissza a harmincnégy éves, egy külföldi cég telefonos ügyfélszolgálatán dolgozó Melinda. – Ha ismerősökkel találkoztam, annak örültem a legjobban, ha nem láttam rajtuk sem a sajnálatot, sem az undort, sem a félelmet a betegségem miatt. Éreztem ezeket már akkor is eleget, ha csak felszálltam a buszra: zavart, sajnálkozó, kíváncsi tekinteteket. Egyszer egy vadidegen mellém szegődött az utcán, mert érdekelte, hogy mi bajom van, majd felajánlotta, hogy vesz nekem valami finomságot. El kellett magyaráznom, hogy nem az a probléma, hogy nincs pénzem ételre.

EGY SZAKÍTÁSSAL KEZDŐDÖTT

Melinda három évig küzdött az anorexiával, de egy év után nézett vele szembe először, és mondta ki, hogy nem a teste, a lelke beteg. Nála a fogyás nem egy diétával kezdődött, hiszen a magas, karcsú harmincas lány elégedett volt az alakjával. Ebből is látszik, hogy ez a betegség nemcsak az önmagukkal elégedetlen kamaszlányokat fenyegeti, hanem gyakran jelentkezik a magasan kvalifikált, ám teljesítménykényszerrel küzdőknél is. Megfelelni, megfelelni, megfelelni – Melinda is így állt az élethez, pedig nem tud visszaemlékezni olyan családi vagy munkahelyi nyomásra, amely ezt hozta volna ki belőle. Nem, azt az igényt, hogy a maximálisnál is többet kell nyújtania, önmagának állította. Az anorexia egy szakítás után kezdte átvenni az uralmat felette.

– Nem volt ez egy hú, de nagy szerelem, viszont itt megint azt éreztem, hogy a csillagos eget lehozhatom, ennek a férfinak az sem számítana. És ahogy már sok fontos ember korábban, ő is egyik napról a másikra lépett ki az életemből. Ebből azt a tanulságot vontam le, hogy velem lehet a baj, ha engem csak úgy elhagynak azok, akiknek sok-sok szeretetet, időt, energiát adtam. Ha pedig beleadok mindent, és mégsem vagyok elég jó, akkor minek vagyok? Nem lettem öngyilkos, viszont szépen, lassan elsorvasztottam magam.

HAZUGSÁGOK, SZERTARTÁSOK

Az első félévnyi fogyás nem volt annyira látványos. Azt, hogy kevesebbet evett, a csalódás számlájára írta, és nem foglalkozott vele. Majd elkezdte figyelni az ételek kalóriatartalmát, és kikötötte, hogy maximum ezer kalóriát ehet egy nap. Ő, aki sosem fogyókúrázott, és imádott enni. De egy maximalistának ez is egy volt a teljesítendő feladatok közül: bírja-e tartani a korlátot? És bírta. Hatvan kiló alá került. Jött néhány orvosi vizsgálat, hogy szervi baj áll-e a háttérben, hiszen azt, hogy a fogyásnak a nem evés az oka, senkinek nem vallotta be.

– Hazudtam – az orvosoknak és magamnak is. Egyedül éltem, senki nem ellenőrizte, mit csinálok. Ha anyukám főzött, hazavittem, hogy majd később megeszem, aztán kidobtam. Az anorexiások nagyon szigorú étkezési szabályokat állítanak fel. Ha bedobtad volna nekem, hogy együnk valamit, csak úgy, napközben – biztos, hogy mindent elkövetek, hogy kibújhassak a meghívás alól. A legsúlyosabb időszakban hónapokon át ugyanazt ettem, ugyanabban az időpontban. Főleg este, amikor senki nem látott, mert nagyon szégyelltem az evést. Például volt egy pogácsás korszakom: három darab kis tökmagos pogácsát, két szelet sajtot, öt szem olívabogyót ettem egész nap. De ezt hét-nyolc órán keresztül. Ha a „menüsor” bármiért felborult, borzasztóan éreztem magam, és iszonyú bűntudatom lett volna, ha még egy olívabogyót megeszem. Nem tudom megmondani, hogy miért, az agyam egyszerűen átkattant. Úgy gondoltam, ennyitől biztos nem fogok hízni, miközben sosem akartam fogyni…

A TEST FELADJA

Miután annyira legyengült, hogy már otthonról dolgozott, még jobban elszabadult a pokol. Az első év végére negyven kiló lett. Ha a szervezet rááll a fogyási spirálra, egy idő után már akkor sem tud hízni az ember, ha szeretne. Melinda kezéből kicsúszott az irányítás, kikapcsolt az éhségérzete, és ez megijesztette, ezért úgy döntött, befekszik a kórházba, egy pszichiátriai osztályra. Itt a kezelés részeként „szerződést” kötöttek vele. Aláírta, hogy ha két hét múlva nem lesz negyvenkét kiló, viseli ennek következményeit. Az első szankció az volt, hogy a nővérekkel kellett ennie – ez egy egészséges evőt is zavarna, főleg, ha sürgetik mellé. A második „büntetés” az volt, hogy néhány órát a konyhában kellett maradnia evés után, hogy biztosan benne maradjon az étel – nála ez egyébként nem volt probléma, sosem hánytatta magát, nem vett be hashajtót. Később a szobájából sem mehetett ki, és látogatót sem fogadhatott, de a szankciók nem váltak be, pillanatok alatt lement harminchat kilóra.

– Próbáltam trükközni a méréseknél: ittam fél liter vizet, nehezéket tettem a zsebembe… – de a mérleg nem mutatott többet. Találkoztam itt egy lánnyal, aki akkor már tíz éve küzdött az anorexiával. Emlékszem, hogy hozott neki a barátja két minyont, és iszonyú pici darabokkal próbálta etetni. Láttam, hogy a lány azzal az elhatározással nyitotta a száját, hogy le fogja nyelni, de közben az agyával tudta, hogy nem bírja majd, és potyogtak a könnyei.

Melindát a kórházban érte a következő sokk: a teste elkezdte feladni a harcot. Egyik este már nem tudta felemelni a kezét, hogy levegye a pólóját. Az izmai egyik napról a másikra sorvadtak el. A nap legnagyobb feladata volt, hogy le tudjon zuhanyozni. Átkerült a belgyógyászatra, ahol mesterségesen táplálták, amíg visszahozták arra a szintre, hogy hazamehetett.

ELÉRNI A GÖDÖR ALJÁT

A lány számos pszichológusnál, pszichiáternél járt, kipróbálta a kineziológiát, az akupunktúrát, a családállítást, minden fellelhető szakirodalmat elolvasott, de a mai napig nem találta meg önmagánál az anorexiát kiváltó okot. A betegség gyökereit a családi viszonyokban is kereste, sokat beszélgettek az édesanyjával, de nem jutottak előrébb. A munkáját elvesztette, elköltözött egy barátnőjéhez, „hátha a társaság segít”. Nem segített. Közben egy hétköznapi megfázás kapcsán kiderült, hogy tébécés. A tüdőszanatóriumban az antibiotikumokkal együtt már vagy tizennyolc gyógyszert szedett egy nap. Szívritmuszavarral küzdött, a gondolkodása lelassult, a beszéde is megváltozott. A hormontermelése felborult: szőrösödött, a haja kihullott, a menstruációja régen elmaradt. Teljes érzelmi tompaság jellemezte: nem hatott rá sem a kiabálás, sem a hízelgés, sem a halál közelsége.

– Huszonhét kiló vagyok? Meg is halhatok? Hm, ez is egy opció – így gondolkodtam. Ez volt a mélypont. Ekkoriban futottam össze az egyik régi főnökömmel, aki másnap felhívott, és keményen fogalmazva elmondta, hogy itt nagyon nagy a baj, most kell lépnem, ha élni akarok. Ezek voltak az utolsó cseppek a pohárban. Harminchárom évesen harmadszorra vonultam be a kórházba. De most már tényleg gyógyulni akartam. A lelkem arra jutott, hogy oké, van valami a múltamban, amit nem tudok feldolgozni, de büntettem már magam eleget, hagyjuk abba!

A SRÁC, AKI HISZ BENNE

Kellett az idő, hogy idáig eljusson, hogy eleget vezekeljen – még ha nem is derült ki, miért volt ez utóbbira szükség. Kellett a többi csepp is a pohárba: a szép, színes motivációs montázs családról, gyerekekről, a pszichiátriai élmények, az akkor eredménytelennek tűnő beszélgetések, a család, a barátok szeretete.

– Szinte éreztem a kattanást az agyamban, amikor minden megfordult. Felszabadultam. És lassan-lassan elkezdtem enni. A szervezetem pedig rögtön kompenzálni akart: jöttek a kontrollálhatatlan falási rohamok. Nem tudtam megállni, hogy ne vegyek péksüteményt minden pékségnél, rengeteg csokit kívántam. Ez is egyfajta evészavar, hiszen nem tudtam szabályozni. Nem is álltam meg a normál súlyomnál, túlkompenzált a szervezetem, hogy ha megint visszaesnék a koplalásba, legyen tartalékom. Most pár kiló súlyfelesleg van rajtam, de a falásrohamok már eltűntek, úgyhogy szerintem ez szép lassan le fog menni. Nem izgatom magam miatta, és főleg nem vagyok türelmetlen önmagammal szemben.

Amikor azt kérdezem, mennyi esélyt ad annak, hogy visszatér az anorexia, bátran mondja ki, hogy semennyit. Hisz a teljes gyógyulásában és abban, hogy más személyiség lett.

Harminc kiló körül kezdett bele a blogjába – egyanorexiasalmai. blog.hu – terápiás jelleggel, és a fokozatos javulásnak együtt örültek vele az olvasók. Egyszer csak írt neki egy fiú, érdeklődött, hogy van, mert már rég született bejegyzés a naplóban. Kedves volt, elkezdtek beszélgetni, majd találkozni hívta Melindát. Aki elutasította, nem egyszer, nem kétszer. Védeni akarta magától, hiszen akkor még nem tudta, meddig tart a gyógyulás. De a srác azt mondta, foglalkozzanak a jelennel, és ő hisz benne, próbálják meg együtt. Idén nyáron megkérte Melinda kezét, most épp közös lakást keresnek.

– Csak egy icipicit megtapasztalni, hogy jól vagy, na, az motiváló igazán. Sokan úgy gondolják, Zoli indította el bennem a változást, pedig nem, és jobb is ez így. Segítette viszont, hogy fennmaradjon, önbizalmat adott.

SORSTÁRSAK MELLETT

A blog kapcsán sokan keresték, akik szintén az éhezés rabjai. Volt, akit meglátogatott a kórházban, egy vidéki lány csak azért jött fel a fővárosba, hogy találkozzanak. Ő a mai napig Melindát tartja a példaképének, úgy véli, nélküle nem gyógyult volna meg.

– Nagyon szívesen segítenék másoknak, hogy megtapasztalják, megvan az erő bennük a változáshoz. Gondolj bele, mekkora erő kell ahhoz, hogy az anorexiások az evést mint életfenntartó ösztönt elnyomják magukban. Ha megváltoztatják ennek az erőnek az irányát, bármire képesek lehetnek. Amikor beszélgetek velük, abban csak az a rossz, hogy tudom, szinte lehetetlen valós segítséget nyújtani az anorexiásoknak, de ahogy nálam is történt, az apró lépések összeadódhatnak. Ha csak annyit adhatok nekik, hogy elmondom, én is ezt és ezt éreztem, és ebben az állapotban ez „normális”, nincsenek vele egyedül, az már sokat javíthat a hangulatukon. És ami fontos: én mindig tudtam, hogy egyszer meggyógyulok.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/45. számában jelent meg.

Illusztráció: Thinkstock