– Én azt hittem, hogy egy töpörödött, rezignált anyókához jövök, erre itt vár egy egyenes tartású, kemény, sugárzóan életerős fejedelemasszony…
– Ugyan! Bolondságot beszélsz! Tudom, hogy lefogytam. Öreg vagyok. Na jó, most kivételesen kifestettem magam, mert tudtam, hogy jössz. Kis rúzs, kis smink. Egyébként nem sminkelek. Kímélem a bőrömet. Hatvanöt évig voltam színpadon nap mint nap, tudod, hogy hányszor kellett kifestenem magamat? Olykor többször is napjában! Elhasználódott. Meg most szép ruhát is vettem. Szerintem ez volt rajtam Törőcsik Mari születésnapján. Úgy emlékszem, ott találkoztunk mi utoljára. Az se tegnap volt! Gyalázatos, hogy múlik az idő! Nemrég voltam húsz, most meg pár hónap múlva leszek kilencven! Rémes! Mondd, tudsz valamit, hogy van Törőke?
– A keze nagyon fáj, egyébként permanensen zseniális. Mészáros Márta mondja, hogy a legutóbbi filmben jobb volt, mint bármikor korábban…
– Persze! Mikor legyen jó? Még csak nyolcvanegy éves! Egy tacskó!
– Te vagy a példaképe!
– Tényleg? Ezt még nem mondta nekem. Vagy nem mondta elégszer! De mindegy, én öt éve már abbahagytam…
– Miért? Még mindig tündököltél, és beragyogtad a színpadot. Ha megjelentél, téged bámult mindenki!
– Jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, elég volt. Váratlanul nyilallt belém a felismerés. Az igazgatóval, Máté Gáborral beszélgettünk, nagyon kedvesen, szívélyesen, és közben futott rajtam végig: Erzsi, nem volt elég neked hatvanöt év a pályán? Pécs, Nemzeti, Katona… Sok nehéz szerep, sok súlyos előadás… A sok tanulás, a drukk, a sok kétség, hogy elég jó vagyok-e…
– Fantasztikus voltál! Mindenben zseniális. Olyan izzó, olyan sercegő, olyan sistergően emocionális, ami téged királynővé tett a színpadon!
– Igen? Így láttad? Te biztosan elfogult vagy velem!
– Udvaros Dorottya mesélte, hogy volt egy közös jelenetetek, amelyben neki a szerep szerint a szavadba kellett volna vágnia. Egyszer sem sikerült, mert ahogyan ránéztél, nem tudott megszólalni, csak hümmögött. Minden előadás után leszidta őt a rendező, de Dorka azzal védekezett, hogy próbáljon ő közbevágni, ha te úgy, olyan indulattal nézel rá!
– Dorka nagyszerű színésznő! Hogy szerettem vele játszani! Meg szinte mindenkivel! Nekem megadatott, hogy a legeslegjobbakkal lehettem együtt, még ha nem is voltam mindig hozzájuk mérhető. Akkor beszélgettem az igazgatómmal, és egyik pillanatról a másikra rám tört a sírás. Váratlanul, mélyről. Nem úgy, hogy korábban kitaláltam volna, és ott hatásosan előadom! Ez akkor, ott jött azzal a felismeréssel, hogy most abbahagyom. Lehet, hamarabb kellett volna? Nem tudom…
– Csudát! Abszolút topon voltál. Minden előadásod eseményt jelentett!
– Ezt én nem tudom… Soha nem voltam elégedett magammal. Soha előadás után nem öntött el az a kellemes elégedettség, hogy „na, most ez jó volt!” Mindig megkérdőjeleztem magam. Ez a mondat itt, vagy az a mozdulat ott, biztosan jó volt? Vagy másként kellett volna?
– Nem is bántad meg soha, hogy így döntöttél? Tudod, az életben döntünk sokszor így meg úgy, aztán később jól megbánjuk…
– Nem, ezt nem bántam meg. Jóban váltunk el, keresnek, kedvesek, érdeklődnek…
– Jársz be azért?
– Már nehezen. Van kis, vagy nem is annyira kis gerincproblémám, meg csontritkulásom is. Nehezen mozdulok ki itthonról, a városba már nagyon fárasztó bemenni. Meg vagyok is annyira hiú, hogy nem szeretném, ha így, totyogósan látnának… „Ez az anyóka lenne az a híres Máthé Erzsi?!” Ne szánakozzanak, és ne is csináljanak úgy, mintha nem vennék észre! Kell a fenének! Tudom, vannak kollégáim, akiknek este hétkor, amikor kezdődik az előadás, még mindig hevesebben ver a szívük. Én örülök, ha az enyém ver egyáltalán! Nincsenek szorongásaim, lidérces álmaim, hogy elfelejtem a szerepet, vagy belesülök! Évtizedeken keresztül eleget kísértettek az ilyenek!
– Előfordult ilyesmi?
– Volt egy gyalázatos eset, igen. Az egyik kollégám – éppen udvarolni akart nekem – elvitt vidékre a családjához. Nagy ebéd volt, és ittunk hozzá hecsedlibort. Olyan kellemes, könnyű, édes volt, mint a málnaszörp. Észre se vettem, és becsiccsentettem tőle, de utána még játszanom kellett. A Mandragóra volt műsoron Makay Margittal, Rajz Jánossal, Ungvárival. Mesélték, hogy összevissza rohangáltam a színpadon, mint egy kerge egér, és vihogtam. Másnap jött is a fegyelmi tárgyalás. Major, Várkonyi, Básti, Gobbi Hilda ült a túlsó oldalon. Szerencsém volt, nem rúgtak ki, pedig megérdemeltem volna azt is. Azóta nem ittam soha egy kortyot se előadás napján. Pedig volt, hogy bizony jólesett volna egy korty, annyira izgultam…
– Pedig akadtak, még a zsenik között is, akiknek muszáj volt meginni egy felest…
– Tudod mit? Elmondom neked, hogy egy kolléga volt csupán, akinél úgy éreztem, hogy ez segített: Őze Lajos, de hát benne olyan tüzek lobogtak, amely más volt, mint akármelyikünknél.
– Te miért akartál ezzel a mentalitással színésznő lenni?
– Akart a fene! Dehogy akartam! Szegény budafoki sváb családban nőttem fel, a szüleim hamar el is váltak, anyukám gyalog járt dolgozni Albertfalvára, hogy ezzel is spóroljon. Én kereskedelmi iskolába jártam, gép- és gyorsírást tanultam. Mi lehetett akkoriban egy kislány álma? Elmegy titkárnőnek, a főnök beleszeret, aztán mondja, hogy „drágám, legyen a feleségem!”, összeházasodnak, és él gondtalanul főnöknéként! Abban a korban, abban a közegben nem mondták azt, hogy legyél inkább orvosnő vagy gyárigazgató! Az volt a gond, hogy a háború jó részét egy sötét óvóhelyen vészeltem át, ahol nem volt módomban gyakorolni a gépírást. Rögtön utána el is helyezkedtem a környékbeli faárugyárba, ám az én hercegem, aki történetesen a főmérnök volt, amikor kilépett az irodájából, nem bókolt, hanem foghegyről közölte, hogy harmatgyenge az a szöveg, amit legépeltem! Mondhatta volna azt is, hogy kéne még gyakorolnom valamelyest, vagy hogy kicsit figyeljek jobban írás közben, de ő flegmán, megsemmisítően közölte a verdiktet, hogy használhatatlan, amit csinálok! Ez akkor nagyon lesújtott. Nem mondhattam, hogy én pedig arra vártam, hogy belém tetszik szeretni! Hát így csúsztam le arról, hogy főmérnökné legyek. Hát akkor mi? A barátaim éppen készültek, hogy előadják május 1-jén Rostand Sasfiókját, és kérték, hogy ugorjak be az előadásba. Időm volt, gondoltam, miért is ne? Az előadáson akkora sikerem lett, hogy többen tanácsolták, menjek el színésznőnek. Jelentkeztem az akadémiára, de nem vettek fel, ám a titkár láthatott bennem valami fantáziát, mert kifelé menet tanácsolta, hogy van a Dohány utcában egy színészképző, próbálkozzak meg ott is. Beállítottam hamvas ifjú lányként, és elszavaltam Ady sorsversét: „Én a Halál rokona vagyok!” Borzalmas lehettem! Máig sem értem, hogy miért nem vágtak ki azonnal… De valamiért felvettek, és innentől meghatározott pályán haladt, suhant, döcögött az életem. Hát így lettem színésznő, anélkül, hogy akartam volna! Mi lehet ez? Sorsszerűség?
– Te hiszed, hogy létezik ilyen?
– Muszáj, hogy higgyek benne! Különben sok mindent nem tudok megmagyarázni az életemben. Kezdőként a pécsi színházhoz kerültem. Ott a hadifogságból visszatért Szendrő Józsi volt az igazgató. Az Úri murit mutattuk be, és utána a banketten megkérte a kezemet. A Nádor Szálló söntésébe mentem, amikor utánam szólt valaki: Erzsike, hozzám jönne feleségül? Megfordultam, és Szendrő volt.
– És te?
– Azt rebegtem, hogy igen… Ennyire megszeppent kis buta lány voltam! Legalább annyit mondhattam volna, hogy engedje meg, igazgató úr, hogy ezen még gondolkodjak egy kicsit! De nem! Én szemlesütve igent mondtam.
– És ha gondolkodsz?
– Nyilván akkor is ezt mondom. A családomat – svábok lévén – kitelepítették, én egy lyukban laktam albérletben, Gordon Zsuzsival. Jóska fiatal volt, jóvágású, okos, ragyogóan tehetséges, és zseniális színházi ember, akire rajongással nézett fel később Latinovits és Hofi is… Nyilván imponált, hogy feleségül kért… A baj abból adódott, hogy Szendrő túl érett volt, én pedig teljesen éretlen. Aztán később az is kiderült számomra, hogy neki egyetlenegy igazi szerelme van – a színház. Ezzel én nem tudtam vetekedni. Az ő életét valójában a színház töltötte be. Utána még egyszer férjhez mentem, nem egy bohém művészlélekhez, hanem egy masszívan gyakorlatias mérnökemberhez. Ő egy évre kiszerződött Casablancába, ebből aztán hétéves távollét lett. Mire visszajött, újból össze kellett volna szoknunk, de ehhez nem volt energiám. Akkor már a színház lett mindenekfelett fontos számomra. Persze, ez is amolyan egyoldalú szerelem volt…
– Ne mondj ilyet, Erzsike! A valaha élt legnagyobb színésznők egyike vagy, egyedülálló a szakmában, már pályád során ikon lettél…
– Mondom, mindvégig hadban álltam magammal, nem hittem el, hogy jó vagyok. Anyukám egyszer megnézett a Bernarda Alba házában, és utána azt mondta, hogy „Te olyan erősen játszol! Ezt nem szeretem!” És szerintem igaza volt! Én is szerettem volna lágyabban, gyengédebben játszani, de azt nem tudtam. Nem ment nekem. Major Tamás is többször ostorozott. Szerinte is nagyon ösztönös voltam…
– Fájt, hogy anyukád ezt el is mondta?
– Hogyne fájt volna! Nem haltam bele, de maradt bennem egy tüske. Gyakran előjött a kétség: nem vagyok- e sok? Egyébként anyukám még egyszer megnézett. A Margitszigeten a Szentivánéji álomban. Ott meg azt történt, hogy a főpróbán belibbentem arra a hatalmas színpadra, és pisis kezdőként megijedtem. Félelmemben odahúzódtam a már ott álló Básti Lajos mellé, ő meg rám förmedt: Menjen arrébb! Számomra, számunkra ő volt az egyik színészkirály, persze, hogy megszeppentem, hogy elhesseget! Utána mondták a többiek, hogy ez nem nekem szólt, Básti nem szereti, ha bárki is közel áll hozzá a színpadon, és esetleg elvonja a figyelmet róla… Ezzel együtt rajongtam érte, ahogyan a többi óriási színészért, Bessenyeitől Garason át Kálmán Györgyig, akikkel volt módom játszani.
– Te is óriás voltál, csak nem merted, nem mered tudomásul venni! Nem is szerettél volna kicsit csillogósabban, kicsit sztárosabban élni?
– Én ezt hoztam a génjeimben, így is nevelkedtem. A körülményeket illetően mindig megelégedtem azzal, ami volt. Ha volt egy pár cipőm, nem vágytam, hogy legyen másik is. Egyszer valaki megkérdezte anyukámat, hogy milyen gyerek voltam, anyukám meg annyit mondott, hogy szerény. Erre én nagyon büszke vagyok, mert így igaz. Nem akartam soha hivalkodni. Amikor talán meg is tehettem volna, akkor sem akartam nagylábon vagy luxusban élni. Inkább alapítottam egy díjat, amit minden évben a Katona József Színház társulata szavaz meg a legígéretesebb fiatal számára. Kérdezheted, hogy „miért is, öreg barátném? Így akarsz egy kis maradandóságra szert tenni?”
– De nem kérdezem…
– Mindegy, kérdezhetnéd, és akkor én elmondanám, hogy engem az élet elkényeztetett, mindenféle díjban, elismerésben részem volt, de egyiknek sem örültem annyira, mint annak a bizonyos Farkas–Ratkó-díjnak, amit a pályám elején a legendás Nemzeti társulata szavazott meg nekem. Tőkés Anna, Básti, Gobbi, Tompa Pufi, Mészáros Ági…! Nagy lökést adott, hogy ők engem elismernek, és nagyon jól jött az a pénz is, hiszen nagyon szűkösen, napi gondok közepette éltem. Ezért gondoltam, hogy másnak is jól jöhet, belevágva ebbe az áldott-szörnyűséges pályába, ha kap egy kis lökést, segítséget, hátha más is átérezheti azt az örömöt, amit egykor én. Nem is kell, hogy tudja, hogy ki is az a Máthé Erzsi, hogy egyáltalán volt egy ilyen nevű színész, csak segítse kicsit az életét, pályáját, és akkor azt mondom, hogy érdemesebb volt, mintha elutazgattam volna, vagy vettem volna drága, felesleges holmikat magamnak! Amire szükségem lehet, az mind megvan nekem…
– Mik ezek?
– Felkel a Nap, azt tudom élvezni. Dodó cicámmal jókat beszélgetek. Néha felhív valamelyik barát, annak tudok örülni. Figyelem a világot, amely nem egészen úgy alakul, mint azt szeretném, de nem mondhatnám érdektelennek, és lesem, mikor játszik a Real Madrid, mert Zidane változatlanul elragadó férfi, valamint ha teniszversenyen pályára lép Federer, ugyanúgy kicsit hevesebben dobog a szívem. Szeretek élni, létezni, ebben a fura világban egyáltalán jelen lenni. Hülyeség ez? Csak magamat áltatom? Lehet, hogy arra kéne gondolnom, hogy hamarosan vége lesz? Vagy így jó, csak így érdemes? Nagyot bólintok, megszólalni nem tudok…
A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/49. számában jelent meg.
Fotó: Fiala de Gábor
