A kék sárkány dühösen ráncolja a homlokát, skarlátszínű fülét hátracsapta, hegyes, fehér fogai közül nyújtogatja ki piros nyelvét. Sárga színű kollégája mintha kevésbé fenyegetően nézne rám zöld szemhéja alól, kék nyelve és sárga- piros pikkelyei okán is barátságosabbnak látszik. Ilyen tiritarka sárkányokat utoljára Szöulban láttam, de itt Budapesten is hamisítatlan koreai hangulatot teremtenek. Csak nálunk nem a királyi palotát díszítik, hanem azokat a dobokat, amelyek hamarosan a Mugunghwa tánccsoport egyik produkciójában jutnak szerephez.

LEGYEZŐK ÉS DOBOK

A Koreai Kulturális Központban – rövid nevén KKK-ban – az este nagyüzemnek számít. Folyamatosan érkeznek a látogatók a könyvtárba, megtelnek a nyelvoktatásra használt termek, a konyhában a főzőtanfolyam hallgatói aprítják a zöldségeket. A tükrös falú próbateremben fekete felsőben, hosszú, türkizzöld selyemszoknyában nyújtanak a tánccsoport tagjai. Mellettük egy hölgy a földön ülve a gayageum nevű, citeraszerű hangszert pengeti, a jellegzetes, távol-keleti zene sikeresen veszi fel a küzdelmet a földszinten zajló tékvandóedzés ide hallatszó parancsszavaival.

– Amikor megalakultunk, valamilyen szép virágnevet kerestünk magunknak, és eredetileg a szellőrózsára gondoltunk. Aztán itt az egyik koreai lány ajánlotta helyette ezt a nevet, amely Dél-Korea nemzeti virágát, a mályvát jelenti. Így lettünk Mugunghwa – meséli a csoport vezetője, Vargáné Esztergomi Zsuzsanna, miközben ellenőrzi, rendben megérkezett-e a próbára valamennyi kellék. A gurulós bőröndökből színes legyezők, rövid pengéjű, tompa hegyű kardok, mifelénk ismeretlen, a kar mozdulatait meghosszabbító fátylak kerülnek elő, a bőrtokokból pedig különféle dobok.

Rögtön meg is tanulok két koreai szót: a kerek, két oldalán üthető dob neve buk, a homokóra formájúé jangu, míg a sárkánymintás faállványon lógó hangszerekre az öt dob tánchoz lesz majd szükség.

Az első azonban a legyezőtánc, amelyhez mindenki két, ciklámenszínű rózsával díszített legyezőt vesz a kezébe. A csapat koreai tanárnője, aki eddig zenéket válogatott a számítógépen, nekem is megmutatja, hogyan lehet a legyezőt egyetlen hatásos mozdulattal kicsattintani, hát, eléggé ügyetlenkedem. Még jó, hogy táncolnom nem kell! Aztán megszólal az elnyújtott, kissé fájdalmas hangzású zene, és a lányok kezében mindenféle természeti képet rajzolnak a legyezők: lepkét, virágot, madarakat, hegyet, völgyet, még egy mozgékony sárkányt is felismerni vélek. A végén a tanárnő látványos csoportba rendezi őket, a spirálvonalat alkotó legyezőkkel pont úgy néznek ki, mint egy vidám, színes virágcsokor.

MIÉRT ÉPPEN KOREA?

Zsuzsa elárulja, mindenkinek ez az első kérdése: miért éppen Korea? A tánccsoport ötlete az ő fejéből pattant ki, köszönhetően egyrészt néptáncos múltjának, másrészt a Silla című, kosztümös sorozatnak, amely felkeltette érdeklődését a koreai kultúra iránt. Akkortájt, 2012-ben nyílt meg Budapesten a Koreai Kulturális Központ, ahol tradicionális tánctanfolyamot is indítottak. Miután véget ért, kiderült, hogy többen szívesen folytatnák a táncot. Így született meg a Mugunghwa. Amikor a budapesti központ vezetői látták, hogy a csapat tagjai nagyon komolyan veszik a munkát, gyakorolnak, felkéréseket kapnak, évről évre hívtak hozzájuk tánctanárokat Koreából, akiknek köszönhetően újabb és újabb produkciókkal bővült a repertoárjuk. Az is előfordult, hogy az egyik lány videóról tanult meg egy új táncot, majd megtanította a többieknek is.

A tagok, tizenévestől negyven pluszig, különféle indíttatásból kerültek a Mugunghwába. Ki a K-pop felől jött, ki másfajta ázsiai táncórára is jár, ki háromgyerekes anyukaként döntött úgy, hogy túl a negyvenen megpróbálkozik valami újjal, ki egy iskolai feladat során kezdett el érdeklődni a téma iránt. A közös bennük, hogy magával ragadta őket ez a számunkra titokzatos, keleti világ.

– Tornaórára egyszer fogalmazást kellett írnunk egy sportágról, akkor találtam rá az interneten a kardtáncra, és végül annyi anyagot gyűjtöttem róla, hogy úgy éreztem, ezt én is meg akarom tanulni. Érdekes módon pont abban az évben indult itt a képzés, azonnal jelentkeztem, aztán egyre jobban beleszerettem – emlékszik vissza a kezdetekre Lázár Eszter. A csoport jóvoltából pedig én is megnézhetem, mi nyerte őt meg a koreai hagyományok ügyének. A kardtáncot széles pengéjű, a markolatánál csuklószerűen mozgatható fegyverekkel járják, a zenéje egy pillanat alatt visszarepít Szöulba, ahol a királyi palota előtti őrségváltást kísérték ilyen csörömpölő cintányérok, rikoltozó kagylókürtök és dübörgő dobok.

KIRÁLYNŐK A SZÍNPADON

Mint a csapat két másik tagja, Agonács Anita és Nikoletta büszkén hangsúlyozza, a Mugunghwa egész Európában egyedülállónak számít, európaiak ugyanis nem szoktak tradicionális koreai táncokat előadni. A csoport több profi koreai tanárral dolgozott már együtt, és nemcsak itthon lépnek fel rendszeresen, hanem kétszer is jártak már vendégegyüttesként Dél-Koreában: tavaly Szöulban és Jeonjuban, az idén ősszel pedig Pocson városában, ahol a helyi tánccsoport vette őket a szárnyai alá. Ez utóbbi helyen, mondja lelkesen Nagy Krisztina, az egyik helyi koreográfust annyira magával ragadta az előadásuk, hogy egyenesen nekik készített egy koreográfiát, amely megindító zenére mesél el női sorsokat.

– Rengeteg gyönyörű helyen jártunk, az őszi táj csupa sárga, zöld, vörös színű arrafelé – meséli Eszter. – A helybeliek nagyon kedvesen fogadtak minket, a fellépésen a palotatánchoz kaptunk kölcsön tőlük igazi, autentikus, nehézselyemből készült ruhákat. Akkor viseltünk életünkben először ilyen drága darabokat, és ez az egész előadás hangulatát megemelte. A palotatáncban ugyanis királynőkként vagyunk jelen a színpadon, úgy is kell mozognunk, és ezekben a ruhákban tényleg úgy éreztem, hogy királynő vagyok.

A bőrtokokból közben előbújnak a dobok. A lányok először a kerek bukot erősítik magukra, hogy menet közben kétoldalról ritmust verve táncolják körbe a termet. Utána a jangu-dobok piros szalagjait vetik át a vállukon, ezek a hangszerek az előző tompa hanghoz képest sokkal élesebben szólnak. Majd az öt dob tánc következik: ehhez úgy állítják fel sorban a dobokat, hogy jobbról-balról-hátulról mindenki összesen öt darabon tudjon játszani. Nekem ez nem annyira táncnak tűnik, mint inkább a Stomp előadásaira emlékeztető, ütős produkciónak, mindenesetre elsőrangú ritmusérzék kell ahhoz, hogy egy ütemre, boszorkányos ügyességgel ütögessék a dobokat. Végül az élénk színű csíkokkal díszített, karra húzható fátylak is szerephez jutnak, hogy a királynőtáncban látványosan ússzanak a levegőben.

EGYETEMRE SZÖULBA

A Mugunghwa végzős gimnazista tagját, Bajnóczy Csillagot annyira megragadta ez a világ, hogy szívesen tanulna tradicionális koreai táncot a szöuli egyetemen. Ő K-poppal kezdte, aztán váltott át erre a táncra, és mint elárulja, a kalligráfia és a tékvandó is érdekelné, de arra már a heti két-három táncpróbával, az érettségi évében végképp nincs ideje.

– Most annak próbálok utánanézni, hogy kaphatnék ösztöndíjat, csak ahhoz jól kell tanulnom. Volna lehetőség rá, hogy könnyített felvételit tegyek, de azt nem szeretném, mert ha túl könnyen bejutok, könnyen ki is eshetek. Viszont ha megütök egy szintet, bekerülök, és keményen dolgozom végig, akkor tudnék fejlődni, azt jobban értékelném. Szóval szeretnék oda egyetemre járni, de azért még nagyon sokat kell tennem.

Amikor Dél-Koreában jártam, gyakran tapasztaltam, az ottaniak milyen hihetetlen tisztelettel viszonyulnak a nyugati kultúrához, vörösre tapsolják a tenyerüket a tőlünk érkező klasszikus zenészek, operaénekesek fellépésein. El is gondolkoztam: vajon mi ugyanilyen nyitottan és szeretettel fogadjuk az ő kultúrájukat? A Mugunghwa esetében erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz. Zsuzsa szerint mára olyan magas szakmai szintre jutott el a csoport, hogy felvételi vizsgán választják ki az új jelentkezőket. Most tizenhat állandó tagjuk van, de ha beköltöznek a Koreai Kulturális Központ új székházába, meghirdetik az új tanfolyamot.

– Nálunk a tagság nincs korhoz kötve, azt szoktam mondani, mindenki jöjjön táncolni, aki szereti, és szépen meg tudja tanulni – mondja Zsuzsa. – A műsorunk technikailag talán nem tökéletes, hiszen nem profi együttes vagyunk, a lelkesedésünk azonban lejön a színpadról, ez elfeledtet minden kicsi hibát.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/52. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Mörk Leonóra

Fotó: Pályi Zsófia