A reggel csípős. A dér még ott ül a mentőautók ablakán, amikor a váltás megérkezik a Bókay János utca 53-ba, az I. számú Gyermekklinika területén lévő bázisra. A bajtársak kezet ráznak, ellenőrzik a mentőautók teljes felszerelését, gyógyszerek, gépek, inkubátorok, műszerek, minden a helyén, indul a nap.

7.30

Az elmúlt huszonnégy óra történéseiről Szilágyi Mónika és Széll András neonatológus főorvosok váltanak néhány szót, a diszpécser sorba rakja a koraszülött-szállítások megrendelőit, majd helyet cserél a két ügyeletes stáb, egy újabb huszonnégy órás szolgálat kezdődött. A konyhának, étkezőnek, pihenőnek egyaránt nevezhető közösségi helyiség felé tartunk a rohamkocsi személyzetével, hogy elköltsük a reggelinket. A Peter Cerny 1989-es indulásáról beszélgetünk, meg arról az óriási eredményről, hogy az általuk ellátott területen tizenkét ezrelékkel csökkent a születés körüli halálozások száma, amikor fülembe hasít egy éles csengőhang.
– Mentés van! – mondja Harangozó Éva szakasszisztens, és a doktorral, Széll Andrással és a gépkocsivezető Czímer Mihállyal – akit itt mindenki Misikének hív –, akár a jól képzett katonák, bemutatnak egy szabályos hátraarcot.

8.00

A riasztás után két perccel már a rohamkocsiban ülünk. Ott tudjuk meg, hogy egy három hónapos kisbabának leállt a légzése, a keringése, és azt, mindez egy negyedik kerületi lakásban történt. A sziréna észveszejtő, a rohamkocsi meglódul, lassít, gödröket kerülget, egy örökkévalóság, mire túljut a Tömő utca kátyúin. Az út nedves, a reggeli csúcs nem mentőbarát, de az autósok igen. Kormányt jobbra, kormányt balra, kitérnek, Mihály minden idegszálával figyel, remekül vezet. Üllői út. Széll doktornak öt gyereke van. Baross tér. Harangozó Éváéknak kettő. Dózsa György út. Czímer Mihályék egy kissrácot nevelnek. Elem utca. És nálam, meg a fotóskollégámnál is van két-két gyerek, ami azt jelenti: ötünknek tizenkettő. Nyár utca, és a cél. Gondolatban hálát adok a tizenkét gyermekért, és fohászkodom az egyért, akiért indul a harc.