NÓRI: Szörnyen fázom. Ma reggel alig tudtam bemenni a színházba, olyan hideg volt. Ültem a büfében magamba roskadva, aztán eszembe jutott, milyen lehet annak, aki még csak nem is szereti, amit csinál… Felálltam, és elkiáltottam magam: „Szeretem a munkámat!” Határozottan jobban lettem tőle.

– Mondd, mit nem lehet szeretni ezen a gyönyörű hóesésen?

NÓRI: Ezt most komolyan kérdezed? Hát hat hónapja hideg van! Nem mondom, egy szikrázó, havas hegycsúcson állni – az más, az gyönyörű. De mi a jó abban, ha a Révay utcában cuppogsz a locspocsban, a szürke házak között, és a nyakadba csöpög a hólé? Jaj, mikor süt már ki a nap?

ATHINA: Akkor ezt nézd meg! – kacag fel az édesanyja, és a lánya orra elé nyomja az okostelefonját. A kijelzőn egy kabátos nő mezítláb áll a villamoson. – Ma reggel fotóztam. Ha te itt a kávézóban fázol, neki milyen lehet!? Én most nem érek rá az időjáráson keseregni, annyit dolgozom. Márciusban harmincegy előadásom volt! Játszottam délelőtt, délután, este. De nehogy sajnáljon valaki! Én örülök ennek. Tizenkét darabban vagyok benne, ez még fiatalkoromban se gyakran fordult elő. Éjfél van, mire hazakerülök.

NÓRI: Én ezt nem bírnám! Szerencsére most úgy is alakult, hogy pont annyi előadásom van havonta, hogy mindig öröm bemenni, játszani. Nagyon kellenek a szabad esték is. Most szükségem van erre a szabadságra! Nem mintha szabadúszóként nem lehetne megszakadni, de én hálás vagyok a nyugodtabb tempóért.

– A Centrál Színházban miben játszol?

NÓRI: Egy Molnár Ferenc-darabban, a Delilában. Nem annyira ismert, de nagyon izgalmas. Én vagyok a kis cseléd, akibe belehabarodik a ház ura. Ne egy csábító nőt képzelj el, van neki is szerelme, ez inkább egy négyszögtörténet…

– Nehéz téged elképzelnem polgári miliőben. Legutóbb a Hosszú út az éjszakába című előadásban láttalak, és friss, majdhogynem alternatív alakítást nyújtottál. Meg is kaptad érte a Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb női főszereplő díját.

NÓRI: Pont ezért kihívás! Soha nem játszottam még Molnárt. Van valami sajátos légköre, kicsit mintha naiv lenne, ugyanakkor tele finom, csillámló humorral, mélységekkel, ami csak játék közben bontakozik ki. Rá kell érezni.

– Athina, azt mondod, régen játszottál ennyit. Vajon miért?

ATHINA: Nem tudom. Mondjuk én se voltam igazán jelen, főleg a második párkapcsolatom alatt, azt gondolhatták: az Athina kecskézik! Pedig én elbírtam volna a szerepekkel az állatok mellett. Fiatalkoromban játszottam mindent, a cselédlánytól a királynőig, sikeres is voltam bennük. Aztán jött egy nagy kihagyás, most meg már én vagyok az ügyeletes boszi. Boszorkányokat, sámánnőket, a Száz év magányban egy százéves asszonyt játszom, de nagyon élvezem. És nemrég mutattuk be a Bernarda Alba háza című előadást, amelyben a főszerepet alakítom.

– Hogy bírod? Mégiscsak kétszer annyi idős vagy, mint a lányod!

ATHINA: Bírom. Hogy a bánatba, azt én sem tudom. Se fizikailag, se lelkileg nem fáraszt. Persze ez nem igaz, mert este tizenegykor már alig látok, de amikor hazaérek, azonnal feltöltődöm. Van úgy, hogy tíz percet üldögélek még az autóban, mielőtt kiszállnék, és hallgatom a madárcsicsergést. A konyhámat is imádom! Nyers téglafalat képzelj el és olyan faajtót, amin egy Z alakú vasalás van. Jó energiájú hely. Csak ülök, eszegetek, és megnézek egy görög filmet. Azért görögöt, mert azokban még dúl az érzelem! Fél kettő körül fekszem le, és nyolckor már csörög az óra.

– És ott vannak nektek a lovak is! Mindig úgy képzeltem, hogy anya és három lánya együtt vágtat a pusztán.

NÓRI: Kár, hogy nem így van. Hogy tudnánk együtt lovagolni, amikor ezt a pár órát is nehezen szakítottuk ki a beszélgetésre? Egyébként is anyu Tahitótfaluban lakik, és három kilométerre tartja a lovát egy tanyán, mi meg Annával Sóskútra járunk ki a lovainkhoz.

ATHINA: Nekem holnap végre lesz egy szabad napom, felülök Levendulára. Alig várom, hogy a természetben legyek. Nem való ez a betonrengeteg az embernek! Régebben több alkalmunk volt együtt lenni a lányokkal. Amikor Réka kicsi volt, hét éven keresztül négyesben jártunk nyaralni Görögországba. Befizettünk egy utazást egy szigetre, és kész. De amióta dolgoznak, már nem tudjuk összeegyeztetni.

– A nyaralás alatt, gondolom, görögül beszéltetek.

NÓRI: Hát, azzal van egy kis baj. Nekem ma már inkább az angol ugrik be, azt többet használom. Csak értek görögül, nem nagyon beszélek. Kisgyerekként jól ment, mert sokat voltunk a nagymamánál, de tinikoromban befeszültem, és nem voltam hajlandó többé görögül felelni. Annyit nyüstöltek a suliban, hogy mondjak már valamit az anyanyelvemen, hogy elegem lett belőle. Aztán így maradtam, sajnos.

– Lehet, hogy a válás után így büntetted anyát?

NÓRI: Nem ez volt az ok. Én különben is olyan gyerek voltam, aki nem beszélt sűrűn a saját bajairól, fájdalmáról, inkább mindenki másét akartam megoldani. Nem foglalkoztam magammal, így nem is dolgoztam fel a válással járó sérülést. Csak később, felnőtt fejjel éreztem, hogy valami nem stimmel, itt valami elvarratlan. Eljött az ideje, hogy megtanuljak kiállni magamért. Akkor mentem el pszichoterápiára, ami csodálatos dolog, és szerintem minden embernek jót tenne. Egy év alatt rengeteg minden megváltozott bennem. Szépen lassan kerülnek helyükre a dolgok.

ATHINA: Kis Buddhám, mindig ilyen szelíd volt! Örülök, hogy dolgozik magán. De nem fér a fejembe, miért van az, hogy az emberek kihasználják a jókat! Miért ilyen gonosz a világ? Bármilyen különbözőek vagyunk is Nórival, ebben az egyben nagyon hasonlítunk. Fiatalon én is pont ilyen érzékeny voltam, és persze fel is faltak. Muszáj volt megkeményednem.

NÓRA: Azért te más vagy, anyu! Te mindig keresztülvitted az akaratodat, markáns vagy, szenvedélyes, ami a szíveden, az a szádon. Az én természetemmel nehezebb… Ezért csodálatos, hogy most a kecskeméti színházban találkoztam A jóember Szecsuánból című Brecht-darab főhősével, Sen Tével. Nagyon sok mindenben érzek vele közösséget. Szívbemarkoló az ő története. Rengeteget tanultam tőle.

– Valóban sokat változtál. Régen elbújtál az újságírók elől, ma pedig már nyitott vagy, magabiztos.

NÓRI: Pont ezt mondta egy kollégám is. Hogy már nem ugyanazt az embert látja a színpadon, ha rám néz. Örültem neki. Jók az ilyen visszajelzések, hogy látható eredménye van egy önismereti útnak. A lelkem mélyén azonban gyerek maradtam. Még mindig keresem az utam, sok minden érdekel, mostanában például még komolyabban gondolom a fotózást, mint korábban.

– Édesanyádat fotóztad már?

NÓRI: Pár éve utoljára. De már nagyon érik a következő alkalom. Gyönyörű fotókat lehet róla csinálni, olyan szép.

ATHINA: Soha nem láttam magam szépnek. Azt tudtam, hogy különleges vagy inkább egzotikus vagyok, de az én fiatalkoromban nem ezt hívták szépségnek. Hiába jósolták, nem nagyon kaptam filmszerepeket. Túl sok vagyok a vászonra, azt hiszem. Nemrég belenéztem egy televíziós interjúmba, és megdöbbentem, hogy megkeményített az élet. És hát igen, nehéz lenne ma már bárkivel is együtt élnem. Igaza volt a hasonló cipőben járó kolléganőmnek, amikor úgy fogalmazott: kasztrálja a férfiakat. Sajnos ezt én is elmondhatom magamról.

– Érezhetően nagy az összhang köztetek. Gondolom, rég kibeszéltétek már a múltat…

NÓRI: A megértés valóban régen megszületett bennem, hiszen ahogy az ember felnő, és egyre több tapasztalatot szerez maga is, átértékeli a szülei viselkedését. Már tudom, hogy a szerelemnek elsöprő ereje lehet. De azt is, mekkora ára van néha a boldogságnak!

ATHINA: Nem is sejted, mekkora! Máig nehéz feldolgoznom, hogy eljöttem annak idején a lányaimtól. Hiszen szépen éltünk mi Péterrel (Trokán Péter, Athina első férje – a szerk.). Egy évig tanakodtam, nem tudtam elhatározni magam, egyszer csak a szenvedély elszakított tőlük… Utólag már tudom, hogy nekem ez volt a sorsom. Rékának, a harmadik lányomnak meg kellett születnie! (Mintegy varázsszóra megcsörren Athina telefonja, a húszéves Réka szól bele. Kísérteties.) Látjátok, ez egy jel. Róla beszélünk, és azonnal telefonál. Mint ahogy az is, hogy Réka ugyanazon a napon, március 1-jén született, amelyen tizennyolc évvel korábban az öcsém elment. Ezt a kis lelket ő küldte le nekem. Huszonhárom éves volt a testvérem, amikor halálos balesetet szenvedett. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy ez a melegszívű, csupa energia fiatalember egyik pillanatról a másikra nincs többé. Nekem azt tanították, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. Hát akkor hol van? Aztán rájöttem, hogy csak a teste enyészett el, a lelke örökké itt marad velem.

– Nóri, te is hiszel a jelekben?

NÓRI: Igen. Botorság nem hinni bennük, hiszen segítenek neked. Azonnal jelzik a jó irányt, ha meg rossz felé mész, jönnek a pofonok. Nem kell mást tenned, mint figyelned. Erre én is csak mostanában jöttem rá, ahogy egyre érettebb leszek.

– Édesanyád kitanulta a pránanadit, a kézrátétes gyógyítást is.

ATHINA: Nem kell ezt misztifikálni! Ha fáj a hasad, és ráteszed a kezedet, enyhül a fájdalom. Mindenkinek a kezében ott rejlik az univerzum energiája. Persze, ha hisz benne az ember, nyitottabb lesz rá. Az állatokban semmi ellenkezés nincs, ezért őket könnyű kézrátéttel gyógyítani. Mint legutóbb a kiscicánkat. Csak állt az ajtóban, nem akart bejönni. Rosszat sejtettem. Felemeltem, hát lógott a két hátsó lába! Kiderült, hogy medence- és combcsonttörést szenvedett, elcsapta egy autó. Nem hagytam elaltatni, meggyógyítottam. Végül már fára mászott.

– Nórinak is hihetetlen energiái lehetnek. Láttam egy videót, amin pusztán a tekintetével hátrálásra késztet egy lovat.

NÓRI: Ez nem azt jelenti, hogy én valami ördöngös lány vagyok, tudományosan bizonyított tényeken alapszik a módszer. A ló zsákmányállat, legszívesebben ménesben tartózkodik, mert az idegződött belé, hogy ha kívül marad, felfalják a farkasok. A ménesben érzi biztonságban magát, mert ott egy erős, domináns kanca vezeti. A kettőtök ménesében te vagy ez a vezető. De a ló csak akkor áll be mögéd, ha erős, kiegyensúlyozott vagy, és nem sugárzol türelmetlenséget vagy agressziót. Az állat fantasztikus tükör. Ha nem vagy jól, a közelébe se menj! Makrancos lesz, vagy elmenekül.

– Március közepén mutatják be azt a magyar filmet, amelyben életetekben először együtt játszotok. A címe: Lajkó – cigány az űrben.

ATHINA: Sajnos nincs közös jelenetünk a lányokkal, mert Annát se felejtsük ki! Én a múltban játszódó részekben tűnök fel, Anna alakítja egykori önmagamat, Nóri pedig a jelenben a fiam szerelmét. A fiamat, egy cigány fiatalembert Keresztes Tamás játssza. A vígjáték arra az abszurd feltételezésre épül, hogy az űrben valójában nem Lajka kutya, hanem a magyar Lajkó cigány járt először. A rendező, Lengyel Balázs nagyszerű instrukciókat adott, élmény volt a forgatás. Kíváncsian várjuk, milyen lett a film!

– Az interjú után hová mentek? Annához unokázni? Nyolc hónappal ezelőtt megszületett a kis Károly.

ATHINA: Most mondd, nagymama lettem! Alig akarom elhinni. Múltkor együtt szerepeltünk egy tévéműsorban Annával, egyszer csak hallom, hogy azt mondja: „a kisfiam”. Akkor tudatosult bennem, hogy hiszen az én kislányom anyuka lett! Elkezdtem bőgni… Egyébként már most görögül beszélgetek a kicsivel, Annával elhatároztuk, hogy belécsöpögtetjük a nagyszülei örökségét.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/15. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Falus Kriszta