Az autóból feltűnően elegáns, fekete öltönyös férfi száll ki. Nagyon magas, és nagyon hivatalos. Csak nem ő az? Valahogy másnak képzeltem… A lakótelep egyik panelháza felé indul, int, hogy kövessük. A lépcsőház hátsó ajtaján nyitunk be, rajta kézzel írott tábla: ADOMÁNYBOLT. Észreveszem a rácsos ablakokon kívül lógó kabátokat. A férfi követi a tekintetem:

– A hét elején tettük ki őket, amikor a nagy hideg jött. Gondoltam, be se kelljen jönniük a rászorulóknak, csak leakasztanak egy kabátot, és máris nem fáznak. Eddig harminchatot vittek el…

ELÉG EGY MOSOLY

Egy idős, vacogó asszony éppen most próbálja fel az egyik meleg dzsekit. Ez de jó lenne! – burkolózik a vattás holmiba, ráncos, elnyűtt arca egészen beleveszik. Körülnéz, szabad-e elvinni. A férfi bólint, és tekintetében a szorongást hirtelen felváltja a sugárzó melegség… Belépünk a labirintusnak is beillő adományraktárba. Végeláthatatlan kabátsorok, egy külön helyiségben használt televíziókészülékek. A Szobakiadók Szövetsége lecserélte a tévéit, és mind itt kötött ki, szolgál magyarázattal a férfi. Sok nyugdíjasnak elromlik a készüléke, de csak szólniuk kell, és ő, Dudás Gyula azonnal akcióba lép…

– Gyakorlatilag bármit el tudok intézni – szögezi le a férfi. – Múltkor a Pannonhalmi Apátságnak kerítettem egy kerekesszéket, viszonzásul azért, hogy fogadták a Mozgássérült Egyesület tagságát. Bejárhattunk a könyvtártól elkezdve a restaurálóműhelyig mindent. Óriási élmény volt! És én szeretem, ha mindenki jól jár. Az adakozó és a megadományozott is. Hogy honnan szereztem kerekesszéket? Kihirdettem a tagság között, hogy van-e valakinél, ami esetleg feleslegessé vált. De gyűjtünk gyerekruhától kezdve élelmiszeren át a csizmáig mindent.

Úgy kezdődött, hogy egy falusi családnak leégett a háza. Mindenük odaveszett, én szereztem nekik ruhaneműt, cipőt, ennivalót. Akkor ötlött fel bennem, hogy kellene egy adományközpontot létesíteni. És megnyitottunk. A ruhaneműt az önként jelentkező tagjaink hajtogatják, osztályozzák, hogy szépek legyenek. Általában rokkantnyugdíjasok, akik amúgy magányosan tengetnék a napjaikat, de most végre hasznosnak érezhetik magukat. Van egy klubhelyiségünk is – vezet be Gyula egy világos terembe. – Itt általában ünnepségeket, szülinapi bulikat szervezünk, van tibeti hangtál-foglalkozásunk, húsvéti kézműveskedés, még masszőrrel is szolgálhatunk, aki kérésre átdögönyözi a mozgásbetegeket. Aki hozzánk betér, mosolyogva távozik. És ennél több nekem nem kell!

NYÚJTSD A KEZED!

A kezdetben zárkózott férfiból dől a szó. Látnom kellett volna, meséli, amikor bevitték a türjei szociális otthonba a sok hálóruhát, köntöst, pelenkát, könyvet. A lakók azt sem tudták, hogyan hálálkodjanak! Mert sokszor csak ennyi kell, egy gesztus, hogy egy kiszolgáltatott ember jobban érezze magát. Gyula azóta tudja, mit ér például egy felnőtt pelenka, amióta az édesapja rákos lett, és kórházban feküdt. Napi egy papírpelenkát biztosított számára az intézmény, többre nem nyílt lehetőség. A fia azóta gyűjti a felnőtt papírpelenka-csomagokat. Ahol megmarad vagy feleslegessé válik, azt ő összegyűjti és elfuvarozza oda, ahol szükség van rá. Olyan, fogalmaz, mint valami közvetítő. Egyébként pedig szervezőzseni. Ezt abból látom, ahogy az adományboltban intézkedik. Egymás után veszi fel a hívásokat. Az egyik mozgássérültnek munka kellene, a másiknak mosógép, a harmadik tartós élelmiszert szeretne. És Gyula azonnal tudja, hová forduljon.

– Régóta tudom, hogy anyai nagyapám vére folyik bennem – kezd bele az élettörténetébe immár otthon, a nappalijában. – Nyugdíjasként elszegődött portásnak a Korányi Kórházban, és minden este egy zacskó apróval tért haza, mert azonnal ugrott, és minden beteg előtt kinyitotta az ajtót. Édesanyámtól pedig az élelmiszerek takarékos felhasználását tanultam meg. A zalaegerszegi tiszti klubot irányította, és megszervezte, hogy a kistermelők egyenesen az étkezdébe hozzák a tojást, babot, zöldséget. Senki nem tudta nála jobban, hogyan kell a maradékot hasznosítani! Én meg csak ültem és figyeltem. Végtelenül kíváncsi, segítőkész gyerek voltam. Egyébként pedig mese volt számomra az egész világ! Édesapám hatévesen kezembe nyomta az Indul a bakterház című regényt, és attól kezdve nem volt megállás. Ha éppen nem fociztam, a könyveket bújtam. Összefolyt a képzelet és a valóság, és én sokáig azt hittem, a rosszat mindig legyőzi a jó. Sajnos nem így lett.

TŰZOLTÓ LESZEK!

A férfi most megáll az elbeszélésben, és elénk helyez egy csomó gyógyszeresüvegcsét. Fotós kollégámmal csak bámulunk rá, nem értjük. Makkegészségesnek látszik.

– Jól játszom a szerepem, ugye? – enged el egy keserű mosolyt. – De nézzék csak a kezemet! Annyira remeg, hogy meg sem tudom fogni a vizespoharat. Kezdetben befőttesgumival fogtam össze két ujjamat. Parkinson-kór. Gyógyíthatatlan… De még nem értem el a történetben eddig – tereli vissza figyelmünket a múltra. – A katonaság után tűzoltónak jelentkeztem. Azt hittem, életeket fogok menteni. Kiváló sportoló voltam, fociztam tízéves korom óta, és

buzgott bennem a segítésvágy.

Mint valami József Attila-vers, nem? Előbb a távolságot, mint üveggolyót megkapom, hiszen a focicsapatommal beutaztam egész Európát, majd tűzoltó leszek és katona. A tűzoltóság akkoriban még a belügyminisztériumhoz tartozott. Csakhogy a tűzoltás egészen másképp nézett ki, mint ahogy azt én a képzeletemben kiszíneztem. Embert például soha nem kellett kimenteni a házakból, azok idejében kifutottak. De nem is ez volt a baj. Hanem hogy annyira lélektelen, bürokratikus volt az egész. Addig-addig, míg megváltam a tűzoltóságtól. Apám szerzett új munkát. Üdítő- és kávéautomatákat kellett felszerelnem a laktanyákban. Amikor felszámolták őket, következtek a plázák és a kórházak. Jól kerestem mint vállalkozó. Nagy szükség is volt rá, mert a nagyobbik lányom hallóideg-hiánnyal, egy vesével született, és folyton fejlesztésre hordtuk Budapestre. Szépen le is érettségizett, nemrég szerzett jogosítványt. Most aztán aggódhatunk érte az anyjával! De a jó világnak egyszer vége szakadt. Bejöttek a nyugati cégek, és én, a kisvállalkozó elvéreztem.

Gyula negyvenöt évesen agyvérzést kapott. Felgyógyult ugyan, de cserébe kitört rajta egy félelmetes betegség, a Parkinson-kór. Meglepetésére szinte azonnal eltűntek mellőle a barátai, akiknek pedig annyit segített. Már senki nem állt meg a ház előtt, hogy: „Gyere, Duda focizni!” A férfinak ez nagyobb törést jelentett, mint maga a betegség. Szörnyű állapotba került. Évekig ki sem akart mozdulni a házból. Már a kávéját sem volt képes kiinni, annyira remegett a keze. De senki nem segített. Egy ideig járta az orvosokat, mire végre az egyik elárulta: a Parkinson-kór nem gyógyítható, ha nem tudja ezt elfogadni, forduljon pszichológushoz. És a terápia segített. A pszichológus meggyőzte Gyulát, hogy értékes ember, és hogy a betegség után is van élet.

A KÖZÖSSÉG FELEMEL

– De a végső lökést nem a terápiának, hanem egy könyvnek köszönhetem – folytatja Gyula. – A kezembe került ugyanis Michael J. Fox amerikai színész életrajzi kötete. A címe: Szerencsés ember. Az rántott ki a gödörből! Kiderült, hogy Fox már huszonöt éve él a Parkinson-kór árnyékában, de nem adta fel. Megházasodott, gyerekei születtek, és kifejlesztette magában azt az önironikus, derűs hozzáállást, amellyel tovább tudta vinni az életét. Olyan volt számomra, mint valami áramütés. Ha ő meg tudta tenni, talán nekem is sikerülhet!

Elkezdtem kifejleszteni ezt a színjátékot, ami segít elrejteni a kór tüneteit, például attól kezdve szívószállal ittam az üdítőt, és bögrében kértem a kávét.

Majd elkezdtem munka után nézni. Valaki beajánlott a Mozgássérült Egyesületbe. Eleinte önkéntesként dolgoztam, tavaly májusban pedig az egyesület elnökének választottak. Ma már egész Zalában mindenki tudja, hol keressen. Karácsonykor egy tonna tartós élelmiszert osztottunk szét a rászorulóknak. Egy kisnyugdíjas néni a nyakamba ugrott: „Kisfiam, az Isten áldjon meg, nekem már csak 500 forintom maradt az ünnepekre!” Hát ezért érdemes csinálni. Hogy velem mi lett? Kiszínesedett az életem. Ahogy a társaimé is… Ma már hiszem, hogy a közösség ereje felemel. Amikor csak tudom, elviszem a tagságot kirándulni – jó lenne egy kisbusz ehhez, talán sikerül szereznem –, és megmutatok nekik mindent, amit életem során láttam. Jártunk a Magyar Tudományos Akadémián, a pápai Esterházy- kastélyban, és most készülünk az Országházba. És közben mesélek. Persze jól kiszínezem a valóságot. Végre rátaláltam az utamra.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/15. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Bulla Bea