Stroke. Bárkivel megeshet. Hivatalosan is népbetegség. A statisztikák szerint a túlélők majdnem fele féloldali bénulással él tovább, ugyanennyien szorulnak legalább részben mások segítségére, egyhatoduk beszédzavarban szenved, egyötödük járásképtelen. Az életmentő szakasz utáni rehabilitációról mégis kevés szó esik, pedig óriási életminőségbeli javulást lehet elérni vele. A budapesti Szent Margit Kórház vonatkozó osztályán például egyik „csoda” történik a másik után…

A foglalkoztatószoba kicsi, hatan alig férünk. Apró konyha a sarokban. Mint egy gyerekjátszó. Lábasok, tűzhely, fakanál. Mosogató, mosogatószerekkel. Lesz egy kis fürdőszobasarok is, ha minden jól megy, azt mondják. Pénteken vannak a konyhai napok, akkor lehet itt szépen gyakorolni az egykezes főzést, kézmosást, mosogatást, borotválkozást. Mert ehhez legtöbbször hozzá kell szokni, hogy úgy kell innentől megoldani az életet. Fél kézzel, fél lábbal, fél testtel. Félszavakkal.

A fentieket Dr. Plavecz Julianna, a Szent Margit Kórház mozgásszervi rehabilitációs osztályának főorvos asszonya és Varga Sarolta logopédus mutatja körbe, büszkén. Ennél nagyobb büszkeséggel csak Rudolf Ferencet mutatják be, mint kész csodát. Ül a széken Rudolf úr – így szólítják, nagy szeretettel –, mint valami jó vendég, az arca csupa nyugalom, tekintetén semmi felhő, mosolyog. Mindezekben hasonlít rá a felesége, aki a kezét fogja. Látszik, a nagy baj már mögöttük van, a megelégedésre való élet pedig előttük. Bemutatkozunk, mond valami vicces-kedveset, a székből felállna hozzá, és akkor jön a zuhanás, mintha visszaesne, bele a két évvel ezelőtti mélyfekete kútba. Hátraesik Rudolf úr a székkel együtt, mindenki kapkodó lesz, és rémült, de csak a szék lába bicsaklott, nem az övé, mondja megnyugtatólag ő, és visszahelyezkedik az egyensúlyba, ami egy ideje már újra a sajátja.

ÉPÍTÉSZMÉRNÖK – VOLTAM

Építészmérnök. „Voltam” – így mondja magáról. Aztán meséli tovább, folyamatosan, szépen, csak időnként buknak el a nyelvében a szavak. Ez már semmiség, ahhoz képest. Sok-sok évtized rajzolással, alkotással volt tele neki, aztán a végén ott állt belőle mindig egy szép, erős épület. Büszke volt az épületeire, büszke magára, az életére. Szerette mindet. Sportolt is korábban, maratont is futott.

Aztán az évek alatt megnehezedett harminc kilóval. A vércukra fel, a szívritmusa összevissza szökött. Ez a stroke egyik rizikófaktora. Két szinttel feljebb feküdt épp a kardiológián két és fél éve, amikor az ágyról lefordult. Vitték is azonnal át az illetékes kórházba.

– Nem emlékszem, hogyan kerültem oda… – meséli. – Csak arra, hogy ki vagyok kötözve az ágyhoz. És nem értettem, hogy miért. Próbáltam megmozdítani a kezem, de akkor jött a nővér, és csak szorított egyet a kötélen. Láttam, hallottam, hogy a feleségem kérdezgette, miért van ez az egész. Se mozogni, se beszélni nem tudtam. Magatehetetlen, pelenkás ember lett belőlem, egyik pillanatról a másikra… Pedig én mondtam azért mindent, amit szerettem volna. Mondtam a magamét, és nem értettem, miért nem reagál rá senki. Az borzalmas volt.

Ő még nem tudta akkor, hogy afáziája van. Ez a zavar a stroke gyakori hozadéka, amiről eddig nagyon kevés szó forgott a köztudatban. Egészen addig, amíg Kulka János a saját példáján keresztül nem szólalt meg erről, Saroltával egyetemben, aki amúgy az ő beszédsegítője is. Az afáziának sok fajtája lehet. Leggyakrabban azzal jár, hogy a beteg nem tudja megfogalmazni, kimondani a fejében megszülető gondolatokat, sokszor a beszédmegértés is gondolt okoz, ahogy az írás, az olvasás is.

– Aztán az első, és sokáig egyetlen szó, amit felismerhetően kimondtál, az én nevem volt… – simítja meg a karját a felesége. Finoman, mint a sóhajtás.

– Marika – mondja ki most is, megint, Rudolf úr. Mint valami édes cukorka, olyan ez a név a szájában. Harminchat éve élnek együtt. Mondják azt is, hogy az egymásra utaltság persze egész más minőségbe vitte át a kapcsolatukat. Hogy lelassultak, de együtt, összhangban lett finomabbá a tempó. És még inkább egymás felé.

– Marikámnak azért nehezebb volt. Én csak feküdtem, és vártam. De ő… – kezdi újra Rudolf úr.

– Nem tudtam, mit érez, mit akar. Napokba tellett, mire megértettem, hogy a karóráját szeretné – folytatja a felesége. – Pedig milyen egyszerű lett volna megtenni, felcsatolni a karjára… Az első időkben könnyen azt lehetett gondolni, hogy most már minden így marad. Hogy minden elveszett.

Átvitték aztán egy újabb kórházba. Ott a verdikt ez volt: nem rehabilitálható. Egyelőre legalábbis semmiképp. A beszéde miatt, hogy úgy hitték, mivel nem kommunikál értelmesen, az intellektusával is baj van. A krónikus osztályra javasolták, ott teltek volna még a semmivel az értékes hetek. Sarolta mondja, ez amolyan örök vita a szakmában. Hogy honnan is tudni, mi van valójában a beszélni nem tudó stroke-os fejében, mennyire maradt tiszta az értelem, és mennyire nem. Pedig minél előbb indul a rehabilitáció, annál nagyobb az esély arra, hogy a képességek – ha nem is maximumukban – visszatérjenek.

– Globális afáziánál, amikor se nem ért, se nem képes kimondani semmit a beteg, akkor szokták rámondani: nem rehabilitálható. Létezik ilyen, hogy valóban nem az. De nagyon nehéz ezt biztosan megállapítani… – mondja Plavecz főorvos asszony. – Ezért is nagyon fontos, hogy minél többen tudják, mi is az a rehabilitáció, és mikor van létjogosultsága. Nincsen erről elég információ. Sok hozzátartozó nem is hall erről a lehetőségről, de ha hall is, teljesen magára van hagyva a tájékozódásban. Stroke-központ több is van a fővárosban, az országban is, de rehabilitáció már sokkal kevesebb. Vidéken persze ennél is sokkal rosszabb a helyzet. Óbudán sem volt mozgásszervi rehabilitáció egészen 2012-ig. Akkor indultunk itt, a Margit-kórházban, ezzel a vegyes profilú osztállyal. Újdonság volt ez nekünk is. De mostanra szépen összeállt, hogy hogyan tudunk jól működni, és főleg hogyan tudunk járó- és beszédképes betegeket „csinálni” – mosolyog.

– Szerintem az afázia igazi mostohagyerek a szakmában is, a köztudatban is – folytatja Sarolta. – Olyan homályos körülötte minden. Azt kell mondanom, hogy még az orvoskollégák is értetlenül állnak előtte sokszor. Hogy mi ez az egész. Hogy miért nem mondja az a beteg, ha tudja, mit akar mondani. Miért más jön ki a száján, mint ami a fejében van?

Meséli aztán a betegek, hozzátartozók történeteit. Hogy múltkor az afáziás beteg felesége a szemészeten szólt, hogy a férje látja ám a betűket a falon, pláne ismeri is őket, csak nem fogja tudni kimondani egyiket sem. Bolondnak nézték. Vagy a bankban. Amikor az ügyintéző felvont szemöldökkel dobta oda a feleségnek a kérdést: „Ha a férje nem tud válaszolni, miért nem helyezteti gondnokság alá?”

A CSALÁD, AMI MEGTART

Szóval Rudolf úr is értett, érzett mindent, csak a jobb oldalát nem érezte. Aztán idekerült, a rehabilitációs osztályra, Dr. Csaplár Melinda és Sarolta kezei közé. Marika akkor még bele volt zuhanva a kétségbeesésbe, azt mondja, az teljes összeomlás volt. Közben rendet kellett tartani Rudolf úr erősen pörgő vállalkozásában, intézkedni, lavírozni, mondani mindenkinek valamit, mikorra lehet a főnököt visszavárni.

– De akkor én már tudtam, hogy semmikorra… – ingatja a fejét. – Csak feküdt itt az én okos, erős férjem a rácsokkal körberakott ágyban, hogy le ne essen.

És akkor elindult a dolog. Jött a gyógytornász, hogy megtanítsa ülni. Aztán valahogy átkerülni a kerekesszékbe, az érző, bal láb kitámasztásával. Aztán, hogy fél kézzel hajtva a széket ide, a foglalkoztatóba ki tudjon jönni valahogy. És mindeközben, óriási fegyelemmel, le kellett fogyasztani róla harminc felesleges kilót.

– Az övé ráadásul az a fajta motoros afáziaszint volt, amiből a legnehezebb kijönni – magyarázza Sarolta. – Sokan végleg benne is ragadnak. Nincs se helyes szótagszám, se légzésindítás. Az égő gyufát nem képes elfújni, a nyelvét nem tudja kinyújtani. Semmi. Innen indultunk.

– Én pedig beszéltem, továbbra is, hiszen az én fejemben mindennek megvolt szépen az értelme, amit kimondtam… – mondja közben Rudolf úr.

– Csakhogy ez a fajta afáziás beszéd a hallgatók fülében egy merő halandzsa, egy-egy szó világlik ki belőle, de azok sincsenek a helyükön – tárja szét a karját a logopédus.

Rudolf úr bólogat, és mosolyog tovább, mintegy megértően, önmagát illetően. Mondja a főorvos asszony, hogy tudni kell, Rudolf úr igazán ritka tudatos beteg. Hogy épp úgy, és annyit gyakorolt mindent, ahogy és amennyit kellett. Sőt. De Rudolf úr a stroke előtt is ilyen volt, tudatos, fegyelmezett ember, aki a félig üres pohár félig tele mivoltát jegyezte meg magának mindig. Hangsúlyozzák is a főorvosnőék, hogy a betegség előtti személyiségnek a gyógyulásban, a visszatérésben bizony óriási szerepe van.

– Mi a barátokkal mindig összejártunk, így van ez a mai napig – meséli Mária. – Aztán az egyik ilyen alkalommal, éppen a névnapomon a Feri felállt, és énekelni kezdett. Akkor még beszélni sem tudott. És elénekelte nekem ott, mindenki előtt Zorántól a „Mária volt”-ot. Kiderült, hogy titokban gyakorolták Sacival, mert meg akart lepni… Folytak a könnyeim.

Igen, a család, arra lehet építkezni, ebben mind egyetértenek. Anélkül szinte reménytelen. Mesél most Júlia egy ötvenes férfiról, aki fél évet töltött itt a stroke után. Ennél hosszabb időt egyszerre nem nagyon gyógyul itt senki. Rengeteget dolgoztak vele. Ugyanaz volt a helyzet nála, mint Rudolf úrnál: jobboldali bénulás, teljes beszédzavar.

– Volt egy felesége és egy kisfia – meséli a főorvosnő. – A felesége megmondta kerek perec a férjének is, nekünk is, hogy ő nem tud mit csinálni otthon vele. Ő nem tudja ellátni, hiszen rászakadt hirtelen minden, a háztartás, a pénzkereset, a gyerek, teljesen egyedül van. Ide is alig-alig járt be. Mi pedig feleslegesen küzdöttünk. Nagyon fontos tudni, hogy egy hatékony rehabilitációs teamnek ugyanolyan fontos tagja a család, mint az orvos, a gyógytornász vagy a logopédus. Ha ez kiesik, nincs motiváció, ha nincs motiváció, nincs semmi.

– De ki kell mondani azt is, hogy a főorvosnő egy csoda. Ő a lelke az egész csapatnak – mosolyog a főnökasszonya felé Sarolta. Az meg csak legyint, mintha pirulna is. De a kolléganő nem kíméli. – Tudják, hogy kezdődik nálunk a heti teamértekezlet? Vegyes sajttál, többféle gyümölcs, csokoládé, csipsz. Ezeket mind a főorvosnő hozza, ő maga kínálja körbe.

– Nincs ebben semmi különös – szabadkozik ő. – És az egész csapat fantasztikus. A nővérek is. Mindnyájan nagyon szeretünk itt dolgozni… Nagyon fontos az aktív ellátás egy stroke után is. De hogy azután mi következik, hogy milyen lesz a beteg életminősége a hátralévő éveiben, évtizedeiben, az nagyrészt itt dől el. A mi kezeink között. És tele vagyunk sikerélménnyel, örömmel. Szerdánként, a teamértekezletkor nem a sajttál a legjobb, hanem amikor körbemegyünk a kórtermekben, és a betegek egymás után köszönik meg, hogy a nővérek ilyen kedvesek velük. Hogy minden segítséget megkapnak. Hogy a gyógytornász a szívét-lelkét beleteszi a velük való munkába, hogy űzi, hajtja őket, jó értelemben. És a legnagyobb dicséret nekem, amikor innen elmenőben azt mondják, szeretnék megköszönni, amit itt tőlünk kaptak. Mert talán most nem tartanának itt.

A folyosón valóban szembejön mindez, először is Karcsi bá’ képében, aki futna, szinte röpülne a logopédusa felé, ha nem húzná a lépteit kissé csoszogósra a Parkinson. Elkapja a fehérköpenyes nő kezét, és énekel. Táncol is. „Mindenkinek van egy álma… az enyém te lettél…” Nevetnek. Könnyekbe fut a szeme aztán hirtelen, és sorolja, nekem:

– Feküdtem, mint a deszka. Végem volt. Tudja? És itt csodát tettek velem. Nézzen rám!

Pördül. Két évig feküdt otthon az első itteni rehabilitáció előtt, szinte teljes mozdulatlanságban. Aztán jönnek sorban, a térdből amputált lábú bácsi a gurulós kerettel, meg egy hálás mosollyal az arcán, hogy tessék, egy hétvége gyakorlás után suhan, akár az öreg madár. Meg a nyolcvanöt éves Gizike néni, aki ragyogva mesél Áprily Lajosról, akitől verset szavalt itt nemrég a foglalkozáson, meg ’44 nyaráról, a régi völgyben, Visegrád és Dunabogdány között. Meg egy másik idős úr, aki a Parkinsonból kikacsintva mondja oda egy finomarcú még idősebb hölgynek, hogy „magácskának hej, de ágyba csalogató tekintete van!”, mire a néni arcát pirosra futja a vér, a térdei elgyöngülnek, úgy rebegi halkan, hogy bár igen sokat élt már, de ilyen szépet még nem mondott neki férfi sosem. És a zeneterápiára, aki beszélni tud, szinte mind rákérdez. Hogy mikor lesz már újra, mikor lesz éneklés.

Igen, a zeneterápia az itt nagy siker, Sarolta szíve csücske. Sokan már akkor énekelnek, amikor még beszélni sem tudnak, hiszen ahogy Sarolta magyarázza, az a sok milliószor hallott sláger egyszer csak megszólal a fejükben, ahogy a dalszöveget nézik, még akkor is, ha az olvasni tudás elveszett. Így pedig gyakran szépen előcsalogatható minden. Rudolf úr is így volt vele. Meséli, hogy sosem felejti, amikor egy nap a szöveggel az orra előtt egyszer csak döbbenten fölkiáltott: jé, én tudok olvasni!

Rudolf úr amúgy önellátó. Füvet nyír, bepakol a mosogatógépbe, biciklizik. Cikket olvas. Ír, nyomtatott nagybetűkkel. A húst viszont Marika vágja kockára neki. Korábban úgy volt vele, hogy még lehet minden olyan, mint régen. Mostanra már tudja, hogy olyan sosem lesz többet. De mosolyog. És azt mondja, ő jól van így. Teljesen jól.

Indulnak haza. Két távolodó alak az utcán. Lassan mennek, fegyelmezetten, szorosan egymás mellett.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/42. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Bulla Bea