– Miközben Kik vagytok ti? című, legújabb kötetedet olvastam, arra gondoltam, de jó lett volna, ha annak idején van egy olyan magyartanárom, aki ilyen elevenen, érdekesen, számomra hiteles módon beszélt volna a klasszikusainkról…
– Hát valami ilyesmit akartam. Beszélni az irodalomról úgy, mint elevenségről. Hiszen az irodalom nem tudomány, nem tananyag, mint mondjuk a biológiában az, hogy a testünket felépítő legkisebb önálló életre képes egység a sejt. Az irodalom minket akar megszólítani, rólunk akar beszélni, a mi legbelső érzéseinket, szorongásainkat fogalmazza meg, és az a jó, ha aktív párbeszédben vagyunk vele. Nem azért van, hogy megtanuljuk, hanem azért, hogy együtt éljünk vele, és ezáltal a saját működésünket valamiképpen jobb minőségűvé tegyük. Persze volt egy kézenfekvőbb célom is. Évtizedek óta foglalkozom szépirodalommal, gondolkodom műalkotásokon, hiszen íróként ezt nem lehet megúszni. Szerettem volna a régi kollégák műveinek felhasználásával megfogalmazni az irodalomhoz és általában a művészethez fűződő viszonyomat. Ha kicsit nagyképűbben fogalmaznál: megírni a saját esztétikámat.
