– Sok-sok éve folyamatosan csodálom önt!

– Fura ízlése van! Pont egy ilyen magamfajta, kriplivé lett vénasszonyt kell csodálnia?

– A szememben ön az egyik legszabadabb ember, művész, akit ismerek.

– Nana! Akkor nagyon szűk lehet az ismeretségi köre, ha így látja!

– Ezért igyekszem most is tágítani.

– Rossz irányba indult. Az utóbbi időkben nem lehet beszélni nálam szabadságról. Ki vagyok szolgáltatva a fájós gerincemnek. Időről időre le kell állnom azzal, amivel foglalkozom, mert görcs áll a hátizmaimba, és ez fokozódik, ha nem oldom tornával, pihenéssel.

– Inkább olyan munkába kezd, amivel talán gyorsabban elkészül?

– Ez nem lehet szempont! Miket kérdez? Mindig olyanba kezdek, ami éppen érdekel, nem veszem tudomásul, hogy gerincsérvvel mit lehet, és mit nem. Időigényes dolgokkal foglalkozom, ott kell állni, piszmogni, aprólékosan dolgozni, és rossz, hogy éppen akkor kell abbahagynom, amikor rájövök a megoldásra. Csinálnám, de egy időre le kell ülnöm, várni, hogy elmúljon, aztán folytatni, talán egy más módon.

– Könnyen folytatja? Vannak emberek, akik, ha egyszer kizökkennek, nem tudnak visszatalálni.

– Ez nem okoz problémát. Bármikor tudok bármit folytatni, ha belekezdtem. Van, hogy reggel friss szemmel megnézem, mit hagytam abba, és mosdás, öltözés, reggeli nélkül folytatom, korrigálom az előző napi munkát, és csak akkor veszem észre, hogy nem vagyok fogadóképes, ha jön valaki.

– Csúnyát kérdezek.

– Mi lehet az?

– Mi van, ha történetesen rájön, hogy nem jó, amit addig csinált?

– Úgy folytatom, hogy az majd jó legyen. Ha rájövök, mi a baj, részeiben áttervezem, kiegészítem, elforgatom, szóval nem dobom ki.

– Honnan fakadhat képeinek őseredetisége?

– Az mi?

– Hasonlíthatatlansága, szuverenitása.

– Egész életem során igyekeztem tanulni, megismerni, rájönni dolgokra. Nem tagadom, hogy mindenből és mindenkitől tanultam. De az önállóság abból alakulhatott ki, ahogy összeszedtem az anyagomat, és a saját logikámmal rendeztem el az ismeretelemeket. Nem feltétlenül Michelangelótól tanultam, de az életet figyelve, akár a diákokkal való beszélgetésekből és a félreértésekből is.

– Mit jelent az, hogy tanulni?

– Egy dologba új szempontokat vinni. Ezekkel valahonnan valahova eljutni. Rájönni a folytatásra. Felfrissülve megoldani tudni bizonyos, feladatnak tekintett dolgokat.

– Valóban állnak feladatok előttünk, vagy ezek a mi képzelődésünk szüleményei? Ott is feladatot látunk, ahol valójában nincs is. Ők szülnek bennünket, vagy mi őket?

– Nekem fontos, hogy legyenek előttem. Nem kétséges, hogy ezek valóságosak. Ha én találom meg őket, rám is vonatkoznak, máris valóságosak.

– Annyira nagy baj lenne, ha nem volnának?

– Elég szörnyű lenne. Azt hiszem, nem tudnék orientálódni a világban. Biztos, hogy depressziós lennék, és elviselhetetlenebb, mint amilyen egyébként is vagyok. Ezt hozom magammal, így próbálok részt venni a szélesebben vett életben és a környezetemben.

– Dóra kedves, nem gondolja, hogy több a létünk feladatmegoldások egymásutánjánál?

– Ez nem egymásutániság, hanem folyamatok tudatossá lett részei, életben is, művészetben is, ezek lényegileg kapcsolódnak egymáshoz. Úgy alakult, hogy például sohase éreztem feladatomnak, hogy saját gyerekem legyen. Pedig nagyon jóban tudok lenni nagyobbacska gyerekekkel, komolyan játszom velük, és gondoskodó természetű is vagyok, de egyszerűen nem volt szükségem erre.

– Ez valami meghasonlás?

– Hogy jön ez ide?

– Nem irigyli azokat a buddhista szerzeteseket, akik egész nap ülnek az árok partján, esetenként koldulnak egy csajka rizst, és magában a puszta létezésben találják meg a boldogságukat?

– Szerencsésnek tartom őket, hogy ilyenformán megtalálták a boldogságukat, de én biztosan nem tudnám ilyen módon. Nekem szüntelenül jár az agyam, működik a megvalósító kedvem, és nem nyugszom meg igazán rövid időszakokra sem. Utolsó beszélgetéseink egyikén mondta Vekerdy Tamás, hogy ne akarj mindig csinálni valamit! De eszemben sincs megfogadni a tanácsát, ha pihenek, szemlélődöm, azt is csinálom. Mindig érdekel valami, mindig szeretném valaminek a kibontakozását látni. Mindig találok valamit, ami kíváncsivá tesz.

– Miért nem lett kutató?

– Régen gondoltam erre. Egy jelenségnek keresni az okát, szertefutó területeken bóklászni nagyon izgalmas dolog. Középiskolás koromban egy ideig kutató történész akartam lenni, de aztán felvettek a főiskolára, ahol a Barcsay-féle anatómiaórákon találtam igazán magamra.

– Biztos, hogy mindennek van oka? Nem lehet, hogy olykor csak magyarázatot kreálunk?

– De, lehet. Az biztos, hogy mindennek sok oka van, és ezekből csak keveset tudunk áttekinteni. Ennek felismerése azonban csöppet sem csillapítja a kíváncsiságomat.

– Honnan ez a perzselő lobogás?

– Nem érzem ezt a lobogást. Megvalósítandó terveim vannak, és nagyon zavar a jelenlegi állapot, amikor nem vagyok képes mindenre, amit szeretnék. Például egy közeli kiállításra szeretnék még három új képet csinálni, de még mindig csak az elsővel szöszmötölök.

– Mindig csak egy képen dolgozik?

– Igen, de a vázlatkönyvemben már ott a rokona. A folyamatban levő tárgy megvalósítása, az, hogy rájövök valamire, leköt. De eközben új lehetőségeket veszek észre, amelyek aztán a folytatást, mondjuk egy sorozat, egy összefüggéssor indítását jelentik.

– Volt valaha példaképe?

– A szó igazi értelmében vett nagy, tartós nem volt, de volt sok kisebb. Például 1956-ban, míg tankok dübörögtek a pesti utcákon, a Várral szembeni harmadik emeleti lakásunkból egy ismerős család földszinti lakásába menekültünk. A spájzban aludtam, de a nagyszobában egy héten át nagyszerű, erőteljes krétarajzokkal, főleg katonaportrékkal éltem együtt. Mint kiderült, a család Bajáról jött Pestre, hajdan náluk lakott Baján kosztos bérlőként Nagy István festő. Ismeri?

– Most jelentetett meg róla egy albumot Kieselbach Tamás.

– Abba én is írtam néhány sort. Az ő képei nagyon előrelódítottak egy úton, amelyen kezdő főiskolásként Derkovits, Nemes Lampérth nyomán már elindultam. Ami alapvetően beépült a munkámba, az a határozottsága, a portrék élően egyedi karakterének formai letisztultsága volt.

– Ugyanakkor süt róluk valami elementáris férfiasság.

– Férfias, nőies, ezek számomra nem érdekes kritériumok. Azt mondja, férfiasság: szerintem határozottság, teljes jelenlét. Ami azt illeti, sosem akartam se férfias, se nőies lenni. Nőies végképp nem. Nem hisztiztem, nem késtem el. Mégis kellemetlen volt, amikor pontosan érkeztem valahová, és az hangzott el, hogy „maga nem nő”.

– Zavarta?

– Volt egy idő, amikor ezen lazítottam, úgy harmincéves korom körül. Szerencsém, hogy találkoztam Tiborral, aki a társam lett.

– Nem lehetett túlzottan könnyű dolga.

– Téved. Egy kis ideig a szokott módon elutasítóan viselkedtem, aztán egy csapásra összeomlottak a védelmi vonalak. Ő hosszabb ideje Bécsben élt, én meg éppen ösztöndíjasként voltam ott. Egy este autón hazavitt, valószínűleg kissé csalódott lehetett, mert ahogy kiszálltam a kocsiból, ráütött a fenekemre. Ez nagyon jót tett a kapcsolatunknak. Több mint ötven éve élünk együtt. Időközben visszaköltöztünk Pestre, és lényegében a rendszerváltás óta itt élünk, változatosan. Egy ideig még sokat utaztunk, aztán vettünk egy nagy kertes házat a Balaton- felvidéken, ott szenvedélyesen kertészkedni kezdtem, és ki se mozdultunk. Ez azért érdekes számomra, mert valamikor szinte életformámnak számított az utazás. Teljesen egyedül nekivágva, stoppal jártam be Görögországot, Olaszországot, Svájcot, Németországot. Elsősorban a régi műveket akartam eredetiben látni, de legalább ennyire érdekeltek a tájak, emberek, életformák. Nem fotóztam, mindent lerajzoltam, ami érdekelt.

– Szerintem akár ma is nekivágna.

– Már nincs akkora érdeklődés bennem. Legfeljebb egy luxusutazásra telne az Adrián. Azt még kipróbálnám.

– És az emberek iránt?

– Az maradt. De nem úgy, ahogy akkor, csak külső megfigyelőként. Ez most más. Tizennyolc vagy több éven át foglalkoztam kötetlenül fiatalokkal, szakkörben, egyetemi közegben. Több fiatal lett igazi barátom, barátnőm, munkatársam.

– Ön az első magyar alkotó, akinek önálló kiállítást rendez a Tate Modern Galéria.

– És mi a kérdés?

– Hogy érinti ez a kivételes elismerés?

– Korábban lehet, hogy alapvetően érintett volna, most már viszont csak örülök neki, változást nem jelent.

– Eljár a kiállításaira?

– Csak akkor, ha valami dolgom akad, igazítani kell valamit, vagy érdeklődőket kell vezetni, de ez ritkán fordul elő.

– Állítólag Leonardo folyton javítgatott a képein. Tőle származik a mondás, hogy egy képet nem lehet befejezni, csak abbahagyni.

– Leonardo bizonyára nem külső vélemény miatt igazított a képein. A legenda szerint Michelangelo viszont úgy tett, mintha a pápa kérésére javítana az egyik szobrán. Mintha kalapált volna rajta, leszórt egy kevés kőport, és a pápa elégedetten mondta, hogy így már sokkal jobb!

– Mi akart lenni gyerekkorában?

– Előbb kertész, aztán erdész, később állatkertben is szerettem volna dolgozni. ’56-ban nagyon megváltoztam. A nagy lelkesedést követő tragédia után sok időt töltöttem egyedül, zárkózott lettem, és óvtam a szuverenitásomat, munkában, életben. Ehhez hozzájárultak az előbb említett Nagy István-művek példái is. Elkészültek az első rézkarcsorozataim. Ez a nagyon tudatos önálló építkezés, mint védőpajzs, lehetővé tette, hogy megbízásos képcsarnoki munkákat vállaljak. Emiatt utaznom kellett, többnyire szintén stoppal, szerte az országban. Élveztem a szabadságot. Apám meghalt, mielőtt megszülettem volna, a mamám pedig próbált mindentől megóvni, anynyira féltett. Szerencsére együtt éltünk a nagynénémmel, és ő tüneményesen kedves, szelíd lény volt. Ma is szívfájdalom, ha rá gondolok.

– Megkérdezhetem, hogy a lényében lévő érdességet okozhatta-e az apahiány?

– Anyám komolyan vette, hogy felügyelnie kell rám, miközben hamar kiderült, ez nem egyszerű. A születésem pillanatáig fiút várt, és csalódást jelentett számára, hogy lánynak sikeredtem. Bizonyos mértékig örült a magabiztosságomnak, de sokat küzdöttünk egymással. Amikor észrevettem, hogy öregszik, inkább én segítettem őt, amennyire elfogadta.

– Alakított ki magának apaképet?

– Apám egy pár fénykép és néhány szép akvarell, az első világháborús fogságának enyhén humoros emlékképei, rongyos katonákról, táborról. Jó humorú ember volt. Az apaképhez hozzátartozik két, saját tervezésű bútora, karosszék, politúrtól illatos írószekrény, benne térképészszerszámok, kínai tus. A szerszámokat a rézkarcoláshoz persze használatba vettem. Ő térképész volt, a Révay lexikonba is dolgozott.

– Tudja, hogy gyönyörű mosolya van?

– Kedves, hogy ezt mondja, de kinőttem abból, hogy udvaroljanak nekem.

– Ismeri az arcát?

– Néha csúnya pofákat vágva belenézek a tükörbe, máskor meg, amikor véletlenül rápillantok, fura arc néz vissza rám. Eszembe jut egy régi emlék. A Balatonról stopposként egy motorbiciklin jöttem haza, és a tükörben egy nagyon boldog arcot láttam. A mozgás, a repülés, a szabadság élményét fejezte ki.

– Mi kellene ahhoz, hogy megint ilyet lásson?

– Nincs bennem várakozás. Nyugalom? Kiegyensúlyozottság? Belső béke?

– Az ön szenvedélyességével, vehemenciájával?

– Hát igen. Nehéz. Lehet, hogy ki is nevetném.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/48. számában jelent meg.

Fotó: Fábián Évi