– Ritka, hogy valaki a becenevén készít komoly műsorokat. Te hogyan lettél az ország Marcsija?

– Érdekes, hogy ezt kérdezed! Pont most jártunk a Felvidéken, Gömörben forgatni, azon belül is a Barkóságban, ami a Borbás dinasztia fészke. Huszonhárom évnyi országjárás után fedeztem fel, hogy a Borbások között nagyon sok a Mária, és úgy becézik őket, hogy Marcsó. Az első műsorokban Borbás Máriaként szerepeltem, de egyre többen szólítottak úgy, ahogy a családom, a barátaim, és végül a szakmában is rajtam ragadt a Marcsi.

– Gyakran hangsúlyozod, hogy falusi lány vagy, miközben tévériporterként dolgozol, ráadásul egy figyelemre méltó céget vezetsz. Hogy lehet valaki egyszerre ilyen sokféle?

– Túl sok erényt nem tudok magamnak tulajdonítani, nem mondhatom, hogy ez az én akaraterőmön múlott. Nem elhatároztam ezeket a dolgokat, hanem úgy születtem, hogy mindig minden érdekelt. A szüleim először kétségbeestek, mert az rendben, hogy a gyereket sok minden érdekli, de hogy derül majd ki, miben jó igazán? Sokáig mondogattam, hogy egy televíziós riporter, aki többféle műsort készít, igazából semmihez sem ért. Most már nem mondom, mert a gasztronómiába komolyan beleástam magam. Rengeteg szakmai műsort forgattam a borászmagazintól a Gasztroangyalig, és mivel pitbull típusú ember vagyok, az utolsó információnak is utánakutatok. És ahogy korosodom, kezdek tudatosabb lenni. Amikor betöltöttem a negyvenet, úgy éreztem, kellenek új inspirációk, amitől felvillanyozódom. Ezt azóta is tartom, és mindenkit arra biztatok, hogy vágjon bele új dologba. Mindegy, hogy hivatás- vagy hobbiszinten, de az új tevékenység mindenképpen megfiatalítja az agyat, segít, hogy ne rutinszerűen éljünk, mert abba belefásulunk. Így lett az életem fontos része a szövés.

– Láttam az Instagramon, milyen csodálatos fonalaid vannak.

– Én húsz éve szőni akarok. Mindig is anyagmániás voltam. Mindent megfogdostam, megtapogattam, megszagolgattam, ezzel például a szüleim agyára mentem. A fonalmánia egészen pici korom óta elkísér, magamnak kötöttem a pulcsikat, a bátyám folyton csúfolt, mert az esti tévénézés közben végig a kötőtűkkel csattogtam. A fél életemet odaadtam volna egy igazi jó fonalért, már akkor gyűjtöttem a szebb darabokat. Amikor elkezdtem országjáró műsorokat csinálni, és olyan nénikkel találkoztam, akik fontak, szőttek, engem nem lehetett onnan elrángatni. Azt gondoltam, ha majd lesz időm, akkor megtanulok mindent, még fonalat festeni is. Két éve volt egy csontátültetéses csuklóműtétem, és féltem, hogy kripli leszek. Úgy voltam vele, hogy ha akkor nem kezdek hozzá, akkor soha, ezért még béna karral elmentem egy tanfolyamra. Tizenhét éve újítjuk fel folyamatosan az őrségi házunkat, és az akkori terveken is úgy van a kódisállás fölötti kis kukszli megnevezve, hogy pamutgombolyító. Két szövőszékem van, és több mázsa fonalam. Bárhová megyünk nyaralni, síelni, biztos, hogy már útközben azt nézem, hol a fonalbolt. Szörnyű, én ebbe teljesen belebolondultam! A másik mániám a kert.

– És mi lett a főzéssel? Az már munkának számít?

– A főzés sem volt soha csak főzés. A Gasztroangyalban is mindig többet akartam annál, mint hogy adunk hat receptet, mert nem ez a lényeg. A főzés kommunikációs csatorna, ezen keresztül követhető leginkább a családi kapocs, a közös ízlés. A nagymama főztje, anyuka finomságai, a papa bográcsolása vagy disznóságai, ezek mind összekötik a családot. És persze a közös evés, aminek én mániákusan a híve vagyok; üljünk le, és együnk együtt. Ehhez kapcsolódik a kert is, hogy amit csak lehet, termeljük meg a veteményesben. Én szerelmes vagyok a szüleink, nagyszüleink háztartásának komplexitásába. A fenntartható fejlődéstől kezdve az egészségen át az épeszű költésig minden ebbe az irányba mutat. Más utunk nincs: ha élő Földet akarunk magunk után hagyni, és nyugalomban akarunk élni, akkor ezt a szemléletet vissza kell hoznunk. Mindent megtermeltek, és közben nem maradt szemetük, nem szennyeztek semmit. Találkoztam Irénke nénivel Erdélyben, Nyikómalomfalván, aki azt mondta, egy jó asszony spórol idővel, pénzzel, alapanyaggal. És ez nem a sóherségről szól, ez mindannyiunk érdeke. Hódít a zero waste szemlélet, ami nagyanyáink számára teljesen természetes volt, és én nagyon örülök neki. Nyilván nem tudunk ugyanoda visszamenni, de amit lehet, érdemes újragondolni. Amellett, hogy én ragaszkodom a hagyományokhoz, nagyon szeretem a fejlődést, és használom a praktikus újdonságokat. Ha akkoriban lett volna, a nagymamám is használt volna botmixert, mert nem volt hülye.

– Te egyszerre élsz városban és falun, hiszen Budapest és az Őrség között ingáztok. Hogyan tudod menedzselni a kétlaki életet?

– Folyton csinálok valamit. Két háztartás, állandó utazás, ez nagyon fárasztó, de mindig kicsit többet tudunk ott lenni, mert ott építettük fel a pajtában a stúdiónkat, ott készülnek a könyvek, ott is veszünk fel műsorokat. Attól, hogy fejlődik a digitális technika, sok minden könnyebben megoldható onnan is. Ennek van egy óriás előnye, és egy hatalmas hátránya, mert már otthon is dolgozunk.

– Nemrég jelent meg a Magyarország finom című könyvsorozatod következő része, a Vadregényes kelet. Nekem ott van a szűkebb pátriám, ott születtem, oda jártam egyetemre, ezért is örültem, hogy középpontba került ez a sokszor mostohán kezelt régió. Milyennek látod a keletet?

– Teljesen más, mint a nyugat, de egyik sincs a másik fölött vagy alatt. Aki nem odavalósi, az ódzkodik tőle, hogy vajon mi van ott. Ez nekem nagyon fáj, pedig nincs oda kötődésem, egyszerűen csak nagyon szeretem a keleti országrészt. Hihetetlenül gazdag, nagyon izgalmas, manapság sokkal jobban fejlődik, mint a nyugat. Ami félelmetes, hogy ezen a vidéken a Tiszától függ az élet, és fenyegető a vízhiány. Nagy szükség lenne egy komolyabb vízgazdálkodási beruházásra, és akkor ott paradicsom lenne. Még él az emberek tudása, akarata, elképesztő alapanyagok vannak, a gyümölcsöskertek mellett olyan kincseket találni, mint a hadházi káposzta, a Hortobágy állatai, a jó legelők, a hajdúsági torma, sok az emblematikus alapanyag, és rendkívül sokszínű a kultúra. Nagyon rossz érzés, hogy sokan a szívükhöz kapnak, amikor meghallják, hogy Szabolcs-Szatmár, de ez a hozzáállás kizárólag a tájékozatlanságból fakad. Én nagyon sokat járok és forgatok arra, kifejezetten azért, hogy lássák a nézők, milyen kultúra van ott, és milyen szorgalmasak az emberek.

– Néztem tavaly a gasztronómiai könyvek toplistáját, az első ötből három Borbás Marcsi volt. Nem jelent ez nyomást?

– Ne viccelj, dehogynem! Eleve idén annyit dolgoztam, mint még soha. Két saját műsorom megy, közben megírtam a könyvet, ez sok volt. Minden ételt én főzök le, némelyiket többször is, hogy tökéletes legyen a recept, én terítek, tálalok a fotózáshoz, én választom ki az evőeszközöket, mindent. És nem titkolom, hogy amikor kész vagyok, jön a rettegés, vajon tetszik-e az olvasóknak.

– Ez most komoly? Azt hittem, már rutinból dolgozol.

– Nem, egyre jobban rettegek, mert már nem szeretném, ha rosszabb lenne, mint az előző, és az egyik kedvenc régiómról szól.

– Ennyi munka mellett hogyan tudsz pihenni?

– Az elmúlt évben nem pihentem, teljesen kimerültem. Ilyen fáradt, azt hiszem, még életemben nem voltam, így most különösen jól fog jönni a karácsonyi lassulás.

– Hogyan telnek majd az ünnepek?

– Még nem tudom, pontosan hogyan lesz, de azt tudom, hogy jó lesz. Minden ünnepet szeretek, szeretek együtt lenni a családdal. Szanaszét lakunk, és mindig másképp alakul. A férjem családjával is időzünk anyósoméknál, és az én családommal is anyuéknál, a bátyáméknál vagy nálunk. Soha nincs ebből probléma, mindannyian nyitottak vagyunk a kompromisszumra.

– És mi kerül az asztalra?

– A bátyám főzi a halászlét, természetesen bajait. Biztos, hogy lesz töltött káposzta, amit én csak hadházi savanyú káposztából vagyok hajlandó főzni, és persze bejglik is lesznek. Anyukámnak fáj a keze, így idén én sütöm majd, de csakis az ő receptje alapján, mert az a legjobb.

– Nem próbálkozol új fogásokkal, más nemzetek ünnepi ételeivel?

– Karácsonykor? Soha! Vannak az embernek érzelmi ételei, amikhez ragaszkodik, karácsonykor ezeket nem szabad lecserélni. Amikor szilveszterkor jönnek a barátok, akkor kísérletezem. Vinkó Józsival ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy vannak identitást meghatározó ételek, nekem ezek az érzelmi ételeim. Ezért fontos a terített asztal, az együtt étkezés, mert a gasztroidentitást nem tudod megváltoztatni. Nem tudom, mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik fagyasztott pizzán nőnek fel.

– Az étkezésen kívül vannak kötelező jellegű karácsonyi, adventi hagyományaitok?

– A vásárlás nem nagyon érdekel, nem vonzanak a vásárok, túl nagy a tömeg, túl nagy a rablás. A lakást természetesen feldíszítem, és készítek adventi koszorút. A böjti ételek is megjelennek, a bátyám szigorúan böjtöl, és én is találok mindig valamit, amiben gyenge voltam, erre próbálok jobban figyelni. Ez nem feltétlenül az étkezés, idén például keveset sportoltam, ezért a mozgásra koncentrálok. A gerincsérvem miatt nem mindegy, mit csinálok, így a nagy túrák és a gyógytornával kombinált erőnléti edzés van napirenden.

– És hogyan kapcsolódsz ki? Aki ennyit járja az országot, mint te, nem biztos, hogy arra vágyik, hogy utazzon.

– Nem, tényleg nem, de azért síelni biztos elmegyünk. Az őrségi házunk a hármas határhoz közel van, négy sípálya is található egyórányi útra. Jönnek hozzánk a barátok, a család, és egy kis munka is lesz a téli szünetben, mert fellépek a Csík zenekarral. A többi napra pedig nincs más vágyam, mint hogy szőhessek.

– Miket szoktál szőni?

– Megmutassam? – kérdezi felcsillanó szemmel, és már szalad is a telefonjáért. Elkezdi pörgetni a képeket. – Milyen unalmas vagyok: kert, kert, macska, recept, recept, kert, gombászás. Innen is látszik, mennyire nem volt időm mostanában szőni… Na, itt van! Ez egy tiszta hernyóselyem kendő a barátnőmnek, ez egy másik nekem, ez egy bébimerinó sál a férjemnek. Nemes fonalakból szeretek szőni, ez például igazgyöngyből készült, és most vettem zöldteából sodrott fonalat.

– Olvastam egy interjúban, hogy bár nem nagyon foglalkozol a születésnapokkal, azért az ötventől tartasz. Most, hogy magad mögött hagytad a kerek számot, hogy érzed magad?

– Harminctól ötvenig jó volt, de ez az ötven feletti dolog megriaszt. Nemcsak a számról van szó, de már itt fáj, ott fáj, érzem a gerincem, meg olyan hülyén hangzik, hogy a következő kerek szám a hatvan. Ötvenkettő leszek, úgyhogy vészesen vágtázom a hatvan felé. – Nagyanyám kilencvenöt éves koráig élt, és kilencven felett folyamatosan azt hajtogatta, hogy bárcsak még egyszer nyolcvan lehetne! – Jaj, de aranyos! Igen, biztos nézőpont kérdése is, de bevallom, nem szeretek ötven fölött lenni, úgyhogy próbálok nem foglalkozni vele, és úgy élni, mintha fiatalabb lennék.

– Akad itt egy másik kerek évforduló is: huszonöt éve vagy a pályán. Szoktál visszatekinteni, mérlegelni, hogy mit csináltál jól, vagy mit kellett volna másképp?

– Nem, alapelvem, hogy nem bánok meg semmit. A baklövéseim is hozzájárultak ahhoz, aki ma vagyok. Nincs értelme megbánni a régi tetteket, annak van haszna, ha felismerem, hol hibáztam, és legközelebb másképp csinálom. A jellemfejlődéshez kellenek a jó és rossz döntések. Nem szégyellek egyetlen dolgot sem az életemből, a kudarcok is kellettek, a magánéletemben és a szakmai fejlődésemben is. Ezért nem fogom a ráncaimat sem eltüntetni sohasem, mert azokban ott az életem.

– Meg attól vagy hiteles, nem?

– Á, ezzel csak biztatjuk magunkat! Ugyanakkor látom, milyen vicces, amikor egy negyven fölötti fel van töltve, ki van húzva, és túlzásba viszi. Néha a küzdelem a legszánalmasabb. Tiszta szívemből mondom, hogy sajnálom azt, aki nem tud megbarátkozni mindazzal, amit a tükör mutat. Én is látom, hogy most le vagyok harcolva, de ha megmosom a hajam, kisminkelem magam, rendesen felöltözöm, és még alszom is egy jót, akkor remekül érzem magam a bőrömben. Mondjuk, ettől még idegesít egy kicsit ez a toka itt, ráadásul tudom, hogy ha fogynék, eltűnne!

– De amikor fogy az ember, jönnek a ráncok!

– Képzeld, nekem akkor lesz simább a bőröm! Ezért is lenne jó, meg a gerincem miatt is egy kicsit fogyni. De az, hogy belém fecskendezzenek mindenfélét, és eltorzítsák az arcomat, nekem nem éri meg. Persze én sem szeretném azt kapni, hogy a Borbás milyen öreg, de valahol lássuk be, ötvenkét évesen nem lehet húsznak látszani. Nekem szerencsém van, mert a férjem szerint ezek a ráncok nagyon szexik. És milyen fantasztikus dolog, hogy megismertem valakit, akinek még babaarca volt, és végigkövethetem, ahogy megszületnek a ráncai, ahogy jönnek az ősz hajszálai!

– Év végén teszel fogadalmat?

– Nem, mert olyan sokszor kudarcot vallottam, és idegesít, hogy nem tartottam ki. Terveim viszont vannak. Nagyon nagy vállalkozásban vagyunk, rövidesen elindulunk egy komoly médiaplatformmal. Lesz egy online videócsatorna, ahová azokat a témákat is leforgathatjuk, amelyekre nincs lehetőségünk a tévéadóknál, de számukra fontosak. Például egy dokumentumsorozatot a fenntarthatóságról.

– Ezek szerint jövőre sem fogsz sokat pihenni.

– Nem is akarok én annyit pihenni. Mondjuk azért a szövésre jusson időm! És a kertre! Meg a komposztálásra. És jó lenne, ha több időt tölthetnék a családommal és a barátaimmal.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/51-52. számában jelent meg.

Fotó: Emmer László