A képre kattintva ízelítőt kaptok a lap tartalmából:
Ha jön a vírus
Amíg ezt a lapot készítettük, (majdnem) minden a koronavírusról szólt, és amikor az olvasó a kezébe veszi, valószínűleg még akkor sem lesz ez másképp. Nemcsak a média van tele vele, hanem a téma rendre előkerül baráti, munkahelyi beszélgetésekben, befészkelte magát az emberek gondolatai közé. Mi is itt, a szerkesztőségben, mint szerte az országban sok helyütt, latolgattuk az esélyeket, a várható következményeket. Sőt, még amolyan válságtanácskozást is tartottunk, hogy ha esetleg karantén alá kerülnénk, mit kell tennünk ahhoz, hogy kedvenc lapunk mégis, mindenáron megjelenhessen. Mert vírusok jönnek- mennek, de a Nők Lapja örök. Az e-mail-fiókomban is szaporodnak a levelek, amelyeket a gyerekeim iskoláiból kapok, hogy mit kell tennem, ha az elmúlt egy hónapban külföldön jártunk, pláne olyan helyen, ahol már igazoltan jelen van a fertőzés.
Lehet, hogy bűnös könnyelműség, de a sok riogatás és vészjelzés ellenére én továbbra sem érzem magam veszélyben. Mármint a koronavírustól, ugyanis minden valószínűség szerint egy sokkal közvetlenebb és konkrétabb támadással kell először szembenéznem, amely nemhogy itt kopog a bejárati ajtónkon, hanem már be is lépett. Méghozzá az első osztályos Bernike személyében, akit hazaküldtek az iskolából, mert hányt. De nem is akárhogyan, két óra leforgása alatt tizenegyszer, ami valamiféle kisebb rekord, családon belül mindenképpen. A gyerekorvos azzal biztatott, hogy készüljünk fel, ez most át fog szaladni az egész családon. Azonban csodálatos módon – és nem kis szerencsénkre – ez egy olyan vírus, amelytől csak az iskolában hánynak a gyerekek, otthon nem, sőt kifejezetten jól vannak. Szóval, nem zárom ki, hogy a jól ismert „iskolaundoritis” vírusról van szó, amely ránk, felnőttekre nem veszélyes.
Szóval Bernike otthon maradt, én meg elmentem dolgozni. Estefelé, még mielőtt hazaindultam volna, megcsörrent a telefonom, láttam, hogy a feleségem az, de hosszas zörgés, kattogás és recsegés után egy vékony kis hang szólt bele. Berni volt az:
– Papa, hozzál nekem, kérlek, postairónt, tudod, aminek az egyik fele piros, a másik kék, mert az enyém eltörött. Sőt, ne is egyet hozzál, hanem kettőt!
– Rendben, drágám, mikorra kell neked a postairón?
– Mikorra? – kérdezett vissza Berni olyan hangon, mint aki nem érti a kérdést. – Mára!
Nos, igen, vírus ide vagy oda, vannak dolgok, amelyek nem tűrnek halasztást.
Krúdy Tamás, vezetőszerkesztő
