Ötven éve járja az országot a megszokottól eltérő ízléssel, gondolkodással. Kinézete, öltözködése, dalainak szövege, az általa választott Ady-, József Attila-, Viszockij-, Jim Morrison-, Ginsberg-, Bob Dylan-versek mind a mai napig lázadó személyiségéről tanúskodnak. A többi hobóval ellentétben viszont neki van otthona, családja, lányai. Földes László feleségével, Eigner Márta Borbálával beszélgettem Hobóról. 

– Híres, Kossuth-díjas énekes, dalszerző, előadóművész feleségének lenni, azt gondolom, nem könnyű.
– Olyan karizmatikus, öntörvényű és zseniális ember mellett élni, mint Laci, nem hétköznapi dolog. Huszonnyolc éve gyönyörű, egyben kemény.

– Emlékszel az első találkozásra?
– Nyolcvanegy januárjában történt, Veszprémben, egy Lennon-emlékesten. Meglátott a színpadról, és a végén odajött hozzám beszélgetni. Korábban is mozogtak körülöttem fiúk, láttam a barátnőimet szerelmekbe belehalni, de velem addig ez nem történt meg. Viszont amikor Laci rám nézett, megfordult velem a világ, tudtam, hogy ő az. Erősen hatott rám, nem a sztár, hanem az ember. Éreztem, hogy megmozdult bennem valami, de tudtam, ez veszélyes.

– Miért és honnan tudtad?
– Fiatal voltam, még nem töltöttem be a tizenhatot. Érzések ébredtek bennem, de közben józanul azt kérdeztem: mit keresnék én egy felnőtt, sikeres férfi mellett? És Laci is azt gondolta: nem teheti tönkre egy fiatal lány életét. Olykor találkoztunk, beszélgettünk, együtt ebédeltük, ebben merült ki a kapcsolatunk éveken át.

– Mi győzött meg arról, hogy mégis lenne keresnivalód mellette?
– Tulajdonképpen ő maga, mert bő tíz évvel később mégis a párja lettem. Az alatt az idő alatt mindketten megpróbáltuk külön, ő megnősült, én férjhez mentem, gyereket szültem. Aztán mindkét házasság szinte egyszerre dőlt be, és ő megkeresett. Azt mondta, én vagyok az egyetlen, akivel még megpróbálná.

– És azonnal igent mondtál?
– Dehogyis! A realitás talaján álltam, tudtam, mennyire férfias a kisugárzása, sokakat megérint, hogy nők százai szerelmesek belé. Gondoltam, időt adok neki, hátha talál valakit. Amikor belementem a kapcsolatba, nem voltak elvárásaim. Tudtam, mindketten öntörvényűek vagyunk, és ha ő úgy dönt, hogy végül mégis másfelé megy, nem haragudtam volna rá.

– Szerelmes fiatal nőként föl voltál erre készülve?
– Igen, mert mindig úgy gondoltam, nem az az igazi szerelem, ha birtoklok valakit, hanem ha megadom neki azt, ami neki a legjobb. És ha ennek az az ára, hogy elmegy, mert jobb neki mással, akkor azt is meg tudom neki adni. Fölkészültem rá, hogy ha kell, elengedem. Tudom, ez szépen hangzik, de bitang nehéz volt. A gondolattól majd megszakadt a szívem. Ráadásul bennem mindig ott motoszkált a kérdés, fiatal vidéki nőként vajon mit tudok neki adni.

– De melletted maradt. Miben öntörvényű?
– Mindenben. Azt csinál, amit akar, ő dönti el, hogyan csinálja a dolgait. Látszik, hogy borzasztóan erős személyiség.

– Tőled sem fogad el tanácsot?
– Eleinte nem kérdezett semmit, és én hagytam. Aztán idővel rájött, jó, ha valakivel megbeszélhet ezt-azt. Mára pedig oda jutottunk, hogy mindenben kikéri a tanácsomat. Ez lassan, fokozatosan épült ki köztünk. Lacit sok csalódás érte. Akadtak olyan barátok, rajongók, akik korábban nem a reális képet mutatták neki, hanem mindenre bólogattak.

– Te sose bólogattál?
– Nem. Az elején adódott valami, amiben nem érettünk egyet, és akkor odaálltam elé: lehet, hogy feleakkora se vagyok, mint te, de egyre számítanod kell, ha együtt maradunk, akkor mindig azt fogom mondani, amit gondolok, nem azt, amit bárki elvár! Ez tudnod kell, és vagy működik így, vagy nem!

– És mit szólt?
– Szótlanul magához ölelt. Tudta, tudja, hogy ehhez tartom magam. Megértette, nem ellene vagyok, hanem támogatom, hogy én civilként, feleségként, anyaként, társként nézem a dolgait, tudomásul véve, hogy ő művész, én pedig gyakorlatias nő vagyok.

– Vissza kell rángatni néha a való életbe?
– Igen, akadt rá példa. Laci nem foglalkozik semmivel, ami nem a művészetével kapcsolatos, ez a dolga, az életfeladata. Ő szellemileg briliáns, csodálatos, amit alkot, és tökéletesen elő tudja adni. De kézügyességgel nem áldotta meg a Teremtő, nem fúr, nem farag, és soha nem tekintettem válóoknak, hogy egy villanykörtét sem tud kicserélni. Ezért csak olyan feladatokat bízok rá, amelyekben sikerélménye lesz. Például ha én elakadok valamiben, csodálatosan tud támogatni.

– Mondanál egy példát?
– A tanulásban például biztatott. Még lánykoromban elkészítettem nagymamámnak az első visszérkrémet, Maria Treben receptje alapján, körömvirágból. Az jelentette az első a gyógyító-segítő tevékenységemet. Később többfelé dolgoztam, tévéztem, de könnyű szívvel hagytam ott ezeket a munkákat a gyereknevelésért. Amikor Angéla lányunk nagyobb lett, valaki kérdezte, miért nem tanulok valamilyen gyógyító munkát. És elkezdtem: elvégeztem az anatómia-élettant, a kórtant, az általános természetgyógyászatot, beleástam magam a homeopátiába, különféle alternatív terápiákba. Tanultam, könyvtárakba jártam, és Laci támogatott. Bár ő nyugodt életet akart nekem biztosítani az otthoni léttel, megértette, hogy én is, mint ő, szabadságharcos vagyok, nem elégít ki a háziasszonyi szerep. Aztán látta a sikereimet, hogy a lányainkat is homeopátiával gyógyítottam, és sokat tettem a család egészségének megóvásáért. Azóta is ezekkel foglalkozom, meditációkat, női prevenciós klubot vezetek. És Laci örül, hogy találtam magamnak valamit, amitől jól érzem magam, amivel segítek.

– Őt is gyógyítod néha?
– Egészséges, hetvenöt évesen semmilyen gyógyszert nem szed, tehát nem kér gyógyítást, viszont ha bármilyen kezelést csinálok, elfogadja. Neki az a meditáció, ha leülök a kanapéra, ő pedig odafekszik, az ölembe teszi a fejét, behunyja a szemét. Ilyenkor a két kezem az arcára teszem, ettől teljesen ellazul, kikapcsol.

– A lányok, Bori és Angéla felnőttek. Velük szemben is laza?
– Nem, az ő jövőjükért aggódik, hiszen nagyon kötődik hozzájuk. Bori harmincegy éves, remek fotós, kiállításai voltak Bázelben, New Yorkban, és a cégünkben is dolgozik. Angéla huszonkettő, az ELTE harmadéves bölcsésze, ír, az apja szerint is tehetséges.

– Szigorú nevelést kaptak?
– Tőlem igen. Laci szakmai dolgokban rendkívül szigorú, de gyereknevelésben nem. Őt mindenre meg tudták fűzni, különösen Angéla, aki elé állt, nézett a hatalmas szemével, mire Laci azt kérdezte: Mit szeretnél, Szempilla? Úgy lesz! A mesét, az altatást tőle várták a lányok, ha otthon volt. És rengeteget mesélt, könyvekből, fejből, olykor el is játszotta. Emlékszem, mennyire élvezték a lányok, amikor boszorkányt alakított, akinek földig lóg az orra. Szombat délelőttönként pedig moziztak, aztán irány a könyvesbolt, és Laci minden kívánságukat teljesítette. A könyvek, az olvasás szeretete talán itt kezdődött. Az apjuktól megtanulták, milyen szeretetben élve felnőni. Példát mutatott nekik, milyen az, amikor az ember egy ügy mellett elkötelezi magát, megtanulhatták, hogy a barátokért érdemes tűzön-vízen átmenni, hogy milyen embernek maradni.

– A férjed hogyan készül a nagy koncertjeire?
– Elvonul, és az anyaggal foglalkozik. Néha előjön, kicsit beszél róla, máskor titkolózik. Gyakran a közönség többet tud arról, mi lesz a műsor, mint én. De ez jó, szeretem a meglepetéseket, miközben jobban izgulok, mint ő. Lacin nem látszik a feszültség, mire odaáll a közönsége elé, nyugodt, mert lelkiismeretes fölkészülés áll mögötte. A sokszázadik József Attila-est előtt is ugyanúgy gyakorol, mint az első előtt.

– Van mániája?
– Igen, jön utánunk, és lekapcsolgatja a villanyt. Zavarja, hogy pusztul a természet, és persze az is, hogy ugyanúgy pusztul a lélek és a hit a világban.

– Kellett nevelgetni, amikor összekerültetek?
– Nem akartam. Olyannak szerettem, amilyen. De arra emlékszem, csak lyukas zoknijai voltak, kettőt húzott egymásra, hogy ne látszódjon. Ha az számít, hogy ma ilyen nem fordul elő, hogy ma már nem vesz föl vasalatlan pólót, akkor kicsit valóban nevelgettem. De ezek lényegtelen dolgok. Laci azért van itt, hogy amit képes átengedni magán, azt továbbadja, arénában, templomban, börtönben, a legkisebb faluban. Neki ez a fő feladata, ez a legfontosabb, azután jön minden más: család, póló, vagy a zokni milyensége.

– A rajongók imádata olykor nem jelent terhet? A féltékenység megjelenik az életetekben?
– Laci néha azzal viccel, hogy ő nagyon féltékeny, megöl, ha megcsalom, de hála az egymás iránti bizalomnak, tiszteletnek, nincs igazi féltékenykedés. Egyébként döbbenetes számomra, hogy a nők mire képesek! Írnak, csomagot küldenek, szerelmet vallanak. Előfordult, hogy valaki telefonon kereste Lacit, de én mondtam, hogy nincs itthon. Mivel azt hitte, a bejárónő vagyok, utasított, hogy másnapra készítsem elő a szerelmi fészket, mert jön. Este viccesen meséltem a férjemnek, és kérdeztem, mit szeretne. Elmenjek itthonról? Jót nevettünk, ahogy a préselt virágok melletti szerelmes leveleken, a félig elszívott cigaretták mellé írt fantáziálásokon is. Történtek durva esetek, de én maximálisan bízom a férjemben, ezeken túl kell lépni, ez így van rendjén, szerelmes rajongó mindig lesz.

– Mit csinál egy fárasztó nap végén?
– Hazajön, eszik, fürdik, és lövöldözős filmeket néz, századszor, Clint Eastwooddal. Azt mondja: le kell jönni a buliról, és ez jó levezetés. Inni nem iszik, a limonádé, a narancslé a kedvence.

– Pedig ha néha meg-megbillen a színpadon, üvegesebb a tekintete, akadnak, akik azt gondolják: piált!
– Látod, ez is érdekes, vannak, akik mindent jobban tudnak. Laci soha nem ivott, viszont majdnem két méter magas, és van egy kis egyensúlyzavara. Ezt részben az édesanyjától örökölte, aki hasonló alkatú volt, részben betudható annak a gyermekkornak, amit átélt, nem kevés ütés érte a fejét. A tekintete pedig azt jelzi, átéli, amit előad, vagyis benne van a buliban, ami megváltozott állapot. Soha nem tudnék olyan férfi val egy fedél alatt élni, aki iszik vagy drogozik.

– Mi ad erőt Hobónak hetvenöt évesen is?
– Az, hogy kristálytisztán látja, érzi, mi az útja, mit kell csinálnia, miben hisz. A másik erőt mi, a családja jelentjük: a biztos háttér, a béke, nyugalom, az otthon, ahol mindent megkap, hogy teljesítse az életfeladatát, átadja a szeretetet, a gondolatait, az érzéseket.

– Nem érzed magad áldozatnak mellette?
– Nem, mert nem áldozatot hozok, hanem beleteszem az energiát a közös életünkbe. Amikor feleségül mentem hozzá, tudtam, mi a dolga, és úgy döntöttem, ezt segíteni, kísérni, támogatni szép életfeladat. Tudom, érzem, hogy fenntartás nélkül szeret, úgy, ahogy vagyok, és ezt évtizedek óta mondja is.

– Van, amit nem szeretsz a férjedben?
– Nincs ilyen, de a türelmetlensége olykor zavar. Néha nem várja meg, mit akarok, mert azt hiszi, tudja. Képtelen például sorban állni egy a postán, a bankban. Ez a hiányossága.

– Min tudtok összezörrenni?
– Klasszikus összezörrenés, veszekedés, akár hiszed, akár nem, nem történt köztünk a huszonnyolc év alatt. A tisztelet, a szeretet nem engedi. Ha kisebb vita akadt, azt mindig külső személy vagy dolog okozta, és soha nem fajult veszekedéssé. Mi lehet az, ami többet ér annál, akit én szeretek? Laci szülei sokat veszekedtek, és ez neki fájdalmat okozott. Nálunk ez nem divat, nincs mosolyszünet. Az pedig, hogy kinek van igaza, lényegtelen.

– Úgy érzed, elégedett az életével?
– Örül, hogy ennyi ideje nyugodtan dolgozhat, írhat, szerepelhet. Régebben néha alig láttuk, például 2005-ben, a József Attila-év során kétszázötven föllépése volt. Fölkelt, kávézott, zuhanyozott, ment a mikrobuszhoz, és éjjel jött haza. Augusztusban úgy döntött, pihen egy hónapot, de két hétig, ha bírta. Azt mondta, amíg él, játszik, és addig él, amíg játszik.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2020/11. számában jelent meg. 

Fotó: Vörös Szilárd