Lépteim kopogása töri meg a csendet a kikövezett zsámbéki utcán, amikor egy nyári délutánon megérkezem Mónika óvárosi házának virágos kertjébe. A mosolygós, vagány tanítónő csilipaprikát termeszt, amelyből isteni szószokat, savanyúságot készít. A föld szeretetét és a tudást, hogy a kertet művelni kell, a szüleitől és a nagyszüleitől tanulta.
Édes illatok, tarka, színes virágok, a fű buja zöldje és a középkori romtemplom felettünk magasodó, sokat tapasztalt szürke kövei meghitt, békés világot teremtenek körénk. A dália, hunyor, lobélia, gyűszűvirág illatozzák be a szabálytalan szegélyű sziklakertet, a járdát szellőrózsa, gólyaorr és hortenzia színkavalkádja és örökzöldek elegye követi a házig. Az áfonyabokor bólogat a hűvös teraszon, mert nem érezte jól magát a földben, ezért Mónika átültette egy nagy cserépbe, most van rajta termés bőven. Régen elfelejtett emlékeket hoz vissza Mónika számára minden tavasz, amikor elkezdődik a kerti munka. Egy távoli kis faluban, a nógrád megyei Romhányban nőtt fel, ahol a kertet még a hasznáért, nem a szépségéért kedvelték, és minden négyzetmétert konyhakertként hasznosítottak, semmi nem maradhatott parlagon.
„Varázslatos gyerekkorom volt, édesanyáméknál boldog éveket töltöttem a kertben, sok mindent tőlük tanultam a virágokról, a zöldség- és gyümölcstermesztésről. Zsámbékra jártam tanítóképző főiskolára, itt ismerkedtem meg a férjemmel, és huszonhat évvel ezelőtt megvettük ezt az ezer négyzetméteres telket egy omladozó parasztházzal – meséli Mónika. – Akkor még a régi parasztporták jellegzetes virágai, mint a zinnia (másnéven rézvirág), büdöske, írisz nőttek az előkertben, ahogyan azt még nagyanyáink ültették el, és aztán évről évre ismerősként üdvözöltek minden vendéget a kertkapu tőszomszédságában. A kert hátsó részét pedig teljes egészében konyhakertnek használtuk, ahogy azt a szüleimtől megtanultam egykor. Füves terület, pihenőhely, fűszer- vagy sziklakert sehol nem volt” – mesél Mónika a kezdetekről.
A gyermekek megszületésével – ahogy az lenni szokott – egyre csökkent a konyhakert mennyisége, a családi ház ugyan felépült tizenöt éve, de a hét-nyolcszáz négyzetméteres kertre akkortájt nem maradt sem energia, sem idő. Mónika fejében azonban már akkor is élt egy kép arról, mit szeretne egyszer megteremteni maga köré. Németországban járt egy kirándulás alkalmával egy kolostoriskolában, még a kilencvenes évek végén, ahol csalogató színes virágok, kis kerítés, díszekkel megtűzdelt meseszerű előkertek pompáztak a letisztult, egyszerű családi házak előterében, gondosan elrendezett egynyári virágokkal, amelyek természetes hatást keltettek így együtt. A kaspók, díszek vonzották a tekintetet, egy-egy fémből készült kakas vagy üveggömb színesítette az előkerteket, a járda mellett kétoldalt végig tulipánok sorakoztak, teljesen meseszerűvé varázsolták a látványt.
Szabálytalan formák, élhető kert
Az építkezés után lassan alakult ki a kert mai formája. A sziklakertet többször is átalakították, szabálytalan szegélyekkel, volt, ahol a teljes virágos részt kiszedték, mert nem tetszett az összhatás, füvesítettek, pihenőket alakítottak ki. A virágok igénylik a legtöbb időt: az egynyáriak ültetése, a túlterjeszkedő vagy elszáradó virágok kiszedése, az öntözés. Bármilyen örökzöldet, cserjét, virágot kapott a gyerekektől az iskolában vagy a családtól, mindennek talált helyet, és kiültette. Egykori osztályától kapta az aranyborókát, ami ma már fejmagasságig ér. Az akkori osztály idén érettségizett, így bármikor kinéz az ablakon, eszébe jutnak egykori diákjai. „A kertben nem baj, ha itt-ott összevissza van néhány virágsziget, lehet egy fajtából többféle, például hunyorból öt szín, örökzöldekkel megbolondítva, nem szeretem teljesen szabályossá tenni a sokszínű, változatos természetet” – mondja.