Mit gondolsz, te önző szardarab, mi a fontosabb? A történetek vagy az emberek? – kérdezte George Hemingway az apjától egy levélben, amikor 21 éves lett. Akkorra már megvolt a maga véleménye a híres íróról. „Ha mindent összeadunk, papa írt pár jó sztorit, és tönkretette öt ember életét” – írta. Abban igaza volt, hogy Ernest Hemingwayjel nem volt könnyű együtt élni. Alkoholista volt, méghozzá abból a fajtából, aki állandóan kínozta a körülötte lévőket. Jó pár összetört szívű feleség, szerető és gyerek maradt utána. És bár saját fi a nem is tudott neki megbocsátani, mi, olvasók már sokkal elnézőbbek vagyunk vele. Hiszen végül is zseni volt, aki olyan remekműveket alkotott, mint Az öreg halász és a tenger. Így azért mégiscsak más a helyzet, mint ha csak pék lett volna, vagy villamosvezető, nem?
Ernest Hamingway egy üveg vodkával, 1954 (Fotó: Archivio Cameraphoto Epoche/Getty Images)
Mi legyen tökéletes?
Hogy szerzőt és művet mennyire lehet egyetlen egységként kezelni, régi kérdés, és egyáltalán nem egyszerű válaszolni rá. Mivel a művészek csodálatos dolgokat hoznak létre, hajlamosak vagyunk azt hinni, ők maguk is kivételes jellemek. Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. Rettenetesen gonosz, aljas emberek is létrehozhatnak korszakalkotó műveket: és ez minket, műélvezőket időről időre rettentő nehéz helyzetbe hoz, mert fogalmunk sincs, ilyenkor hogyan is kellene viszonyulnunk az alkotóhoz. Hallgathatjuk-e továbbra is a pedofíliával vádolt Michael Jackson zenéjét? Nézhetjük-e kiskorú lányt megerőszakoló Roman Polanski Oscar-díjas filmjeit? Élvezhetjük-e a Kevin Spacey főszereplésével készült Kártyavár című sorozatot, miközben tudjuk, hogy a színészt kirúgták, mert szexuálisan zaklatta a munkatársait?
„Amikor azt kérdezzük, hogy rossz ember csinálhat-e jó művet, voltaképp két kategóriát mosunk össze, aminek semmi köze egymáshoz – magyarázza Nagy Brigitta pszichológus. – Amikor az ember jellemét nézzük, etikai ítéletet hozunk, amikor az alkotását, akkor esztétikait. Bár tény, ahogy a magyar mondás tartja: jó dudásnak pokolra kell mennie.” A művészeti alkotás folyamata olyan nagyfokú koncentrációt, elhivatottságot igényel amely könnyen önzőségnek tűnhet a művésszel élők szemében. Ezért van az, hogy még az egyébként normálisan élő művészek családjában is az átlagosnál gyakoribb a válás, a veszekedés, az elhanyagolt gyerek. Ha azonban ezen logika alapján meg akarnánk tisztítani a művészetet, és csak „tiszta forrásból” származó műveket szeretnénk látni magunk körül, zavarba ejtő döntéseket kellene hoznunk, és szembe kellene néznünk egy kilúgozott, hiányos, meglehetősen unalmas kánonnal, ahonnan jelentős alkotók hiányoznának.
